Mandula mesél

                   A nyitott ablakon keresztül beszűrődő utcai lámpák fénye, a falakon  életre kelt árnyékok vad táncát járta. Az éjszaka hűvös lehelete, meglibbentette a dús hajlatokban redőzött függönyt, és mint a hívatlan vendég, feszültséget hozva betelepedett a szobába. A falióra mutatója éjfél körül járt, amikor Gréti összecsukta a könyvet és lekapcsolta éjjeliszekrényén a lámpát.

              Micsoda badarság. Még, hogy több valóság is létezik Morfondírozott magában.És még könyvet is írnak róla. Álláig húzta vékony, nyári takaróját és hanyatt fekve a plafont nézte. Arra gondolt, jó lenne gyorsan elaludni, de nem jött álom a szemére. Talán valami kellemesre kellene gondolnia, de az sem sikerült. Ha Péterhez bújna, aki a hatalmas franciaágy túlsó felén már régóta egyenletesen szuszogott, testének érintése megerősítené, hogy ez az igazi valóság. A többi csak a fantázia torz szüleménye. De nem bújt hozzá. Szemhéja fáradtan lecsukódott és tüdeje ütemesen ki-be lélegzett. A levegő áramlása furcsa esszenciával töltötte meg testét. A súlytalanság ösvényén átlebegve egyre csak gyorsult, s végül már szélsebesen száguldott az ismeretlen felé. Az áramlat, ami körülvette egyre hűvösebb lett, és a félelem nyomasztó érzése tört rá. Hirtelen kinyitotta a szemét és a rémület, bénító mozdulatlanságába dermedt. Egy ólomszürke erdő, sűrűn nőtt fái között találta magát. A fantom közeg, rémisztő sugallatában, mint  száműzött halálraítélt, elméje kétségbeesetten vergődött. A segélykérő sikoly, csak egy néma leheletben hagyta el  torkát. Menekülni szeretett volna, elfutni, elrohanni de hogyan? Mivel?  Nincs se lába, se teste. A tudat észveszejtő balsejtelme, őrjöngő félelme űzte a tébolyultság felé. Ki innen, ki…Vissza abba a másik világba. Hisz Péter itt van mellette, egy karnyújtásnyira. De ez a karnyújtásnyi távolság most végtelen messzeségre volt tőle. Csupán a haldokló remény illúziója, hogy van menekülés e végzetes tragédiából. Félelmében becsukta szemét, hogy legalább az ólomszürke borzalom, nyomasztó látványától elmeneküljön.Amikor újra kinyitotta, a plafonon cikázó árnyékok, szelíden hajladozva hátráltak ki a szobából. Gréti verejtékes homlokán a félelem csöppekben fénylett. Teste, mint egy élő szobor, meredten tapadt az ágyhoz. Egy madár hajnali rikoltása volt az első hang, ami visszahozta az ismerős valóságba. Lassú mozdulattal ujjai ismét éltre keltek, és tenyere boldogan ismerte meg a lepedő puha anyagát. Karját oldaltra nyújtva tapogatózott a sötétben. Amikor keze elérte a másik kéz békés mozdulatlanságát, a megváltás irgalmát érezte. Mint aki egy másik világból tért vissza. Az anyag nélküli dimenzió, a megfoghatatlan létezés valósága, egy remegő borzongásban futott végig rajta. A rettegés bilincséből szabadulva Péter felé fordult. A férfi teste, oldalán pihenve lágyan követte légzése ritmusát. Kispárnáját átölelve nyugodtan aludt. Gréti óvatosan, hogy föl ne ébressze, kihúzta a párnát és törékeny alkatával befurakodott helyébe. Karjával átölelte a férfit, és a másik test oltalmának biztonságában kezdett megnyugodni. Ujjával finoman végigsimította kedvese haját, arcát. Magába szívta ismerős illatát és a test tapintásának élményével, Péter karjai közt álomba szenderült

                A pirkadat szelíd mosolya, fakóvá varázsolta az éjszaka árnyait. Színpompás kavalkádja araszolva közeledett és visszalopta a szobába egy új nap hajnalát.