Mandula mesél

             A pók hálójában ringatózva, a vén rózsafa ágas-bogas rejtekéből leskelődött. Az idő már messze maga mögött hagyta a tegnapot. Az éjszaka félelmet keltő árnyi nevetségesen megszelídültek. Hatalmasságuk egyre zsugorodott, még az első fénysugár végleg kiűzte a parkból. A hajnal, ibolyaszín mosolyával csábította a reggelt. Fényesen csillogó harmatcsöppjeivel díszítette a fűszálak karcsú derekát, hogy méltó kép kacérkodhassanak a virágok buja illatával. Valahol messze egy madár rikoltott, párját keresve vagy csak épp, hogy hangját hallassa. A sétány kanyarulatában egy öreg, kopott deszkapad hajladozott, díszesen megmunkált kovácsoltvas lábain. Támlájával néha-nap szorosan hozzábújva egy szerelmespár öleléséhez, vagy szelíden átkarolva egy hajléktalan álmát.

               Rongyos ruhájában szánalmas látvány volt, ahogy a rettegés maga alá gyűrte. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, pedig a reggel még csípős volt.
 –Megöltem. Hogy tehettem ilyet? És most mit kezdjek vele? El kell tüntetnem. Hova rejtsem, hova? Keresni fogják. Láttak minket együtt érkezni. Tőlem fogják kérdezni, hol a barátod? Pedig nem volt a barátom. Csak a munkánk kötött össze minket. De nem volt jó ember. Nem volt jó ember. Véres a kezem. Valahol meg kell mosnom. Amikor észreveszik, hogy nincs itt, és eszükbe jut, hogy véres volt a kezem, egyből tudni fogják, hogy én követtem el. De, hogy tehettem ilyet? Istenem, hogy tehettem? Csak vissza lehetne fordítani az egészet. Mi lesz most velem? Börtönbe zárnak. El kell menekülnöm. A kezem is véres. Hova rejtsem el Őt? Behúzom a bokrok közé. Nem, mégse. Pár nap múlva oszlani fog és büdös lesz. A folyóba kellene dobni. Nagyon nehéz, nem bírom levonszolni a folyóhoz. Istenem mit tettem, mit tettem? Megöltem. Én, aki azt gondoltam magamról, ilyenre sose lennék képes. Megöltem. Ezért börtönbe fognak zárni. Falak közé. Szürke, hideg, nyirkos falak közé. De én nem vagyok gyilkos. Hogy tehettem ilyet? Istenem, hogy tehettem? Ez nem én vagyok. Én nem bírok ölni!
Hirtelen fölült a padon. Elméjét a félelem őrült erővel taposta. Fél évszázad fájdalma hasogatta minden porcikáját. Arcának vonásai beletorzultak az álom gyötrelmébe. Testét remegés rázta, gyomra émelygett.Térdére könyökölt. Két kezével erősen szorította össze sajgó halántékát. Szeme sarkából körülnézett, hogy látja-e valaki de a park még néptelen volt ebben a kora reggeli órában.
- Csak álom volt, borzalmas álom - győzködte magát és próbált megnyugodni. De az érzés, hogy gyilkolt, börtönbe zárta. A félelem, a rettegés börtönébe.

            A Nap lassan kúszott föl az égre de aztán bőséggel szórta sugarait. A délelőtt közepén egy csapat óvodás lepte el a közeli játszóteret. Hangos gyerekzsivaj úszott a levegőben és a tavasz vanília illat. Április volt és határtalan az élet.