A tudat hasadékén át kiszivárgó mézízű közöny úgy csapta arcul a méla bámészkodót, hogy ijedtükben vadkacsák röppentek föl a tó vizéről. A zöld, zöldebb volt, mint bármikor május közepén. Az olajfa vízre hajló ágai alámerültek a tó tükrében és a teknősök furcsa, sötéten mozgó foltoknak látszottak. Bársonymohás derekú, karcsú fák magasodtak az ég felé, dús lombjuk közt színes, énekes madarakat rejtegetve.
Két felhőszakadás között a Nap, izgága sugaraival széttúrta a szürke délutánt, dühösen fölrázva a mélybe húzó hangulatot, mert a közöny és depresszió makacsul, ott lapult a két lábon járók szívében. Az ölni vágyó gyilkos kór, miről nem tudni mikor támad újra, keserűn szunnyadt odabent. Viasztekintetű arcok fordultak el egymástól. Testet öltött, fantáziátlan gondolatok tébláboltak a kertben vagy napoztak a fűben, mint szétszóródott morzsaszemek ebéd után. A fülbemászó édes szavak nem voltak igazak de úgy tapadtak gazdájukhoz, mint rémült kopasz fejekre a jólfésült parókák. Ez a kacskaringós torzulat nem illett a képbe. Körülzárt pici erdő a nagyváros közepén. Szívében olajzöld tó, a tóban élet. A tó körül sétáló, üres figurák. A sok idegen a kertben, szilánkjaira taposta a varázslat csodáját. Ha filmvásznon nézném, örülnék a vetítés végének. De ez nem film volt. Valóság.
Egy nagyváros közepén, körülzárt pici erdő. Szívében olajzöld tó, a tóban élet. A tó körül sétáló, üres figurák. És aki még nem üres, majd üres lesz holnapután.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.