Mandula mesél

Pillanatok, érzések, gondolatok az életből.

Linkblog

HTML

2011.01.01. 11:54 Mandula57

Porcelán-fehér

Porcelán-fehér December
táncot lejt a fagyhalál,
jégvirágok ünnepelnek
kihűlt szobák ablakán.

Jégcsap csillan a napfényben
utolsót dobban egy szív.

Elfogyott hite, ereje
küzdeni sorsával,
porcelán-fehér December
elvitte magával.

Szólj hozzá!


2010.09.09. 13:55 Mandula57

Emlékezés

Meglepetésszerűen érkezett a hideg, egyik napról a másikra.
A szél kócosra fújta hajam és az eső
belemosta arcomba az ősz illatát.
Az elmúlás furcsa, megfoghatatlan érzése járt át.
A levelek sokasága még görcsösen kapaszkodott ágaikhoz
de voltak, akik föladták.
Ernyedten hullottak alá
és hagyták magukat szállni a széllel.
Az ősz, nyirkos erőszakossággal bújt hozzám.
Fáztam de jó volt. Különös jó érzés.

Harminchárom év múlt el az óta.
Emlékeim közt kutatva, megtaláltam azt a napot.
Akkor is szeptember volt, szürke, borongós reggel.

 

Szólj hozzá!


2010.08.22. 20:41 Mandula57

Tombolt a vihar

A félelem ráfeszült és ottmaradt az arcokon
egész éjjel villámlott, dörgött, zengett az ég
az eső meg csak esett, esett.
Jégzápor verte a tetőket, falakat,
mint felbőszült állat, tombolt a vihar.
Mire hajnalodott, az utca
folyóvá változott, háztól házig ért
rémület hangját vitte a szél.
A szőnyeg a szobában nyelte az árt még bírta,
aztán megadta magát.
Mikor a víz apadt, gumicsizmások indultak,
mert aki nem pusztul bele a sorscsapásba
holnap, erejét megújítva megy tovább
nem tántorítja akadály
és szembeszáll mindennel.
Ilyen az ember.

(Zenta, 2010.08.13. péntek)

 

Szólj hozzá!


2010.07.31. 19:05 Mandula57

Szeretem

Szeretem…
ahogy a derengő hajnal a felhők közt,
résnyi hasadékból átles a sötéten
az éjszaka szürkeségbe sápad,
tépett foszlányokban tűnik el.
A pirkadat, mesteri ecsetvonásaival
magára festi csábító színeit,
érzem, engem akar

és szeretem,
ahogy hódít a harmatos hűvös,
testem beleborzong és elsóhajtom
százszor, ezerszer…
Nekem kell ez a szerelem.
 

Szólj hozzá!


2010.07.06. 13:12 Mandula57

Gyűlölöm

Gyűlölöm az álmatlan éjszakákat,
hosszú órák, lassú vergődését
mikor a perc tétován megáll, és hiába
könyörgöm,
csak jönne már a hajnal…

Annyira gyűlölöm.
 

Szólj hozzá!


2010.05.29. 15:58 Mandula57

A kert

 

A tudat hasadékén át kiszivárgó mézízű közöny úgy csapta arcul a méla bámészkodót, hogy ijedtükben vadkacsák röppentek föl a tó vizéről. A zöld, zöldebb volt, mint bármikor május közepén. Az olajfa vízre hajló ágai alámerültek a tó tükrében és a teknősök furcsa, sötéten mozgó foltoknak látszottak. Bársonymohás derekú, karcsú fák magasodtak az ég felé, dús lombjuk közt színes, énekes madarakat rejtegetve.

Két felhőszakadás között a Nap, izgága sugaraival széttúrta a szürke délutánt, dühösen fölrázva a mélybe húzó hangulatot, mert a közöny és depresszió makacsul, ott lapult a két lábon járók szívében. Az ölni vágyó gyilkos kór, miről nem tudni mikor támad újra, keserűn szunnyadt odabent. Viasztekintetű arcok fordultak el egymástól. Testet öltött, fantáziátlan gondolatok tébláboltak a kertben vagy napoztak a fűben, mint szétszóródott morzsaszemek ebéd után. A fülbemászó édes szavak nem voltak igazak de úgy tapadtak gazdájukhoz, mint rémült kopasz fejekre a jólfésült parókák. Ez a kacskaringós torzulat nem illett a képbe. Körülzárt pici erdő a nagyváros közepén. Szívében olajzöld tó, a tóban élet. A tó körül sétáló, üres figurák. A sok idegen a kertben, szilánkjaira taposta a varázslat csodáját.  Ha filmvásznon nézném, örülnék a vetítés végének. De ez nem film volt. Valóság. 

Egy nagyváros közepén, körülzárt pici erdő. Szívében olajzöld tó, a tóban élet. A tó körül sétáló, üres figurák. És aki még nem üres, majd üres lesz holnapután.
 

 

Szólj hozzá!


2010.05.14. 23:26 Mandula57

A hajléktalan

 

Több volt, mint értelem
holmi érzés, halk szívdobbanás
ember volt, mint a többi, mégis más.
Festett, zenélt és szeretett,
észre sem vette mikor történt, hogy
homlokán, ráncosra gyűrődtek az évek
háta mögött megkopott kalandok hevertek
és egy érzés, bezárva rács mögé.
Fogság az élet, szűk cella
a vágy nem mindig válik valóra.
Teste, most ott lapul rongyokban az ég alatt
se dolga, se pénze.
Hajléktalan.

Szólj hozzá!


2010.05.05. 15:07 Mandula57

ember

 

 

Gyermekből lett az ember
nő és férfi, a kedves,
a barát, ellenség, az utcatöltelék,
fehér, fekete, sárga
a nagy kosárban mind, mind ember.
És keresed benne a hozzád hasonlót
a Neked szépet, jót
ki meghallgat, érti szavad,
hogy érezd nem vagy magad.
De tudd, csak kétféle ember van,
rossz és jó
és mindegyik jóban, van pici rossz
meg a rosszban is, parányi jó.
Láss csodát, ott áll előtted!
A legkisebb, a legnagyobb Ember
ki még nem jó és nem rossz,
csak sír és nevet
kincsünk, a gyermek.

Szólj hozzá!


2010.04.24. 10:46 Mandula57

április


Hideg szerelme

csontig hatolt a nyirkos éjszakában

harapdált, ízekre tépett

szép teste fény volt, karcsú, feszes

de hideg, hideg.

Madárhang fűrészelte a hajnalt derékba,

sikongott egy összetört álom

szorosan hozzám bújt, ölelt és csókolt

a kis bolondos

esős április.

 


 

Szólj hozzá!


2010.04.16. 13:35 Mandula57

Nem tudom...

 

Nem tudom,
miféle kényszer az,
mi lámpást tart elém
a sötétben?
Hív és űz a fény felé
az értelem szürke sűrűjében.
Karját nem nyújtja felém
ismerős, sem
ismeretlen,
csak lépteim
koppanását hallom
a fénylő utcaköveken.

Szólj hozzá!


2010.02.27. 09:35 Mandula57

Az avar...

Az avar
fűszeres illatát
a szél hajamba
fonta,
fény
és árnyék
nyúlt le az égből
szelíden,
átkarolva.
Lépteim alatt
halkan reccsent
egy ág,
és a vágy
beteljesülni
készült.
Csalfa csókokkal
kicsit, még
kérette magát,
de a foltos
szemérem
ledobta álarcát,
kidőlt fák
moháján
hempergett
részeg kábulatban,
szerelmet
kínált,
vagy csak
kéjt?
Ki tudja.  

 

Szólj hozzá!


2010.02.18. 10:30 Mandula57

Csak az...

Csak az,
az, az egy pillanat
éget, maradandó
emléket a szívbe,
lélekbe, elmébe,
ami fáj és édes.
Varázsa örök,
nem koptatja idő
múlása,
más szerelmek
részegsége.
S ahogy a végtelen
éjszaka
hideg messzesége
csillagok fényét
küldi felénk,
az emlék
is úgy ölel át,
ahogy a pillanat
átsuhan az életen.

 

Szólj hozzá!


2010.02.14. 21:55 Mandula57

...ábránd...

 

Képeket festett
álmokat szőtt
a valóságot
még nem is látta
felhőkön játszott,
futott a széllel
vágyta a szépet,
a jót.
De fordult a világ
lassultak léptei
s egy reggel
szomorúan ébredt
csak
ábránd volt minden
hazug, csalóka
átlátszó, törékeny
álom
és elhitte
mindig, elhitte
ostobán, boldogan,
mert vágyta
a szépet,
a jót.



 

 

Szólj hozzá!


2010.02.10. 16:17 Mandula57

Februári életképek

  Csöndes hóesésben
didereg a város
este tíz, van
mindenki álmos.
Legtöbb ember
fáradtan dől ágyba
vagy édes csók,
forró ölelés
ringatja álomba.
Sűrű  sötétség,
ködbe burkolózva
valaki munkába indul,
most kezdődik a műszak.
Zöld műtőben
sebész operál
életet ment,
vagy
a halálnak asszisztál.
Valahol egy pékség
kéménye füstöl,
dagaszt a gép,
mosolygós kiflik közt
válogat a pék.
Hajnali három
a kritikus pont
már két órája
nézem a monitort.
Számok és vonalak,
cikáznak előttem
figyelmem tompul,
látásom csökken.
 Mikor a sötétség
szürke homályba fakul
nagyot sóhajtok és
biztatom magam,
kitartás barátom
tudod, hogy erős vagy.
Mert a hit
a legnagyobb hatalom,
az óra mutatója
már hétfelé cammog.
 Utamon hazafelé
tántorogva lépkedek,
s velem szemben
munkába igyekvő
álmos emberek.

Szólj hozzá!


2010.01.21. 19:16 Mandula57

A holnap

 fáj a fejem
rossz a kedvem
és bosszant, hogy
a holnap
szürkén bámul
be az ablakon
félek
talán igaz
élőmocsár ez a világ
s benne az ember
egyre mélyebbre süllyed
sokszor látom
az ostobaság
hétmérföldes csizmában jár
néha kezet fog
a bűnnel
hátat fordít a jövőnek
csak pénz legyen sok
és még attól is több
rengeteg
kit érdekel
a többi
életünk úgysem végtelen
itt szmog van
máshol
szökőár, földrengés
árvíz, lavina
hullák és árván
maradottak
rossz a kedvem
fáj a fejem
és bosszant, hogy
a holnap
szürkén bámul
be az ablakon

Szólj hozzá!


2009.11.28. 20:35 Mandula57

Az áldozat

 

 

             A pók hálójában ringatózva, a vén rózsafa ágas-bogas rejtekéből leskelődött. Az idő már messze maga mögött hagyta a tegnapot. Az éjszaka félelmet keltő árnyi nevetségesen megszelídültek. Hatalmasságuk egyre zsugorodott, még az első fénysugár végleg kiűzte a parkból. A hajnal, ibolyaszín mosolyával csábította a reggelt. Fényesen csillogó harmatcsöppjeivel díszítette a fűszálak karcsú derekát, hogy méltó kép kacérkodhassanak a virágok buja illatával. Valahol messze egy madár rikoltott, párját keresve vagy csak épp, hogy hangját hallassa. A sétány kanyarulatában egy öreg, kopott deszkapad hajladozott, díszesen megmunkált kovácsoltvas lábain. Támlájával néha-nap szorosan hozzábújva egy szerelmespár öleléséhez, vagy szelíden átkarolva egy hajléktalan álmát.


               Rongyos ruhájában szánalmas látvány volt, ahogy a rettegés maga alá gyűrte. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, pedig a reggel még csípős volt.
 –Megöltem. Hogy tehettem ilyet? És most mit kezdjek vele? El kell tüntetnem. Hova rejtsem, hova? Keresni fogják. Láttak minket együtt érkezni. Tőlem fogják kérdezni, hol a barátod? Pedig nem volt a barátom. Csak a munkánk kötött össze minket. De nem volt jó ember. Nem volt jó ember. Véres a kezem. Valahol meg kell mosnom. Amikor észreveszik, hogy nincs itt, és eszükbe jut, hogy véres volt a kezem, egyből tudni fogják, hogy én követtem el. De, hogy tehettem ilyet? Istenem, hogy tehettem? Csak vissza lehetne fordítani az egészet. Mi lesz most velem? Börtönbe zárnak. El kell menekülnöm. A kezem is véres. Hova rejtsem el Őt? Behúzom a bokrok közé. Nem, mégse. Pár nap múlva oszlani fog és büdös lesz. A folyóba kellene dobni. Nagyon nehéz, nem bírom levonszolni a folyóhoz. Istenem mit tettem, mit tettem? Megöltem. Én, aki azt gondoltam magamról, ilyenre sose lennék képes. Megöltem. Ezért börtönbe fognak zárni. Falak közé. Szürke, hideg, nyirkos falak közé. De én nem vagyok gyilkos. Hogy tehettem ilyet? Istenem, hogy tehettem? Ez nem én vagyok. Én nem bírok ölni!
Hirtelen fölült a padon. Elméjét a félelem őrült erővel taposta. Fél évszázad fájdalma hasogatta minden porcikáját. Arcának vonásai beletorzultak az álom gyötrelmébe. Testét remegés rázta, gyomra émelygett.Térdére könyökölt. Két kezével erősen szorította össze sajgó halántékát. Szeme sarkából körülnézett, hogy látja-e valaki de a park még néptelen volt ebben a kora reggeli órában.
- Csak álom volt, borzalmas álom - győzködte magát és próbált megnyugodni. De az érzés, hogy gyilkolt, börtönbe zárta. A félelem, a rettegés börtönébe.


            A Nap lassan kúszott föl az égre de aztán bőséggel szórta sugarait. A délelőtt közepén egy csapat óvodás lepte el a közeli játszóteret. Hangos gyerekzsivaj úszott a levegőben és a tavasz vanília illat. Április volt és határtalan az élet.
 

Szólj hozzá!


2009.09.24. 22:48 Mandula57

Ez az út, hova vezet?

Maroknyi nép
egyre kevesebb
lassan elvész
számban és lélekben,
mert hiányzik valami
a gén állományból, ami
összetart,
és jó irányba vinne.
Egy gondolat,
egy akarat,
ami mindenkiben
benne van.
Helyette széthúzás
egyéni érdek,
vagyonért, hatalomért
élnek.
Széthullott értékek
erkölcsök, életek
mondd,
ez az út
hova vezet?

Szólj hozzá!


2009.09.21. 09:17 Mandula57

Azt mondtad

Azt mondtad, van egy hely,
ahol forró a nyár színe
gyönyör a szőlő íze
az éj halkan dúdol,
a szél lágyan csókol.
De azt nem mondtad,
hogy ne keressem,
mert csak mese
az egész szózat,
szépen csengő szavak
kéjes illúzióba fonódva.
Sokáig vártam,
és hittem valamiben.
Aztán elindultam és kerestem
utcán és tereken
könyvekben, zenében.
De nem találtam.
Egy álmos reggelen
befelé bámultam, magamba
mélyen, odabent
egy hang dúdolt a fejemben.
Kint tél volt
fagyos, fehér.
Az út a semmibe vitt,
mégsem fáztam.
Hitem karjában ringatott
a szőlő muskotályos
ízét
éreztem a számban.

Szólj hozzá!


2009.09.14. 15:07 Mandula57

Látnod kellett volna

 

Látnod kellett volna,
ahogy a hajnal
kackiás kalapjában
bevonult a mába.
Büszkén,
mint egy mester
színesre festette az eget,
csókjával ébresztette
az álmos harmatcsöppet.
Aztán a Nap
az óriási tűzgolyó is
fölgurult az égre
szétnézett,
mint egy király
a mindenség felett.
Akkor éreztem
igazán,
hogy a gondolat
magával ragad.
Vágyaim
versenyt futnak
a széllel,
és csak néztem, néztem,
ahogy a délután
lecsorgó színeiben
vadludak szálltak
az égen.

 

www.paplaszlo.com/termeszetfotok.html

Innen származik a fotó

Szólj hozzá!


2009.08.30. 18:25 Mandula57

Fehér ágyon

 

  Görcsbe rándul,
marcangol, széttép
fojtogat, egy őrült
kép
a képzelet játéka
most sötét,
gonosz, bosszúálló
rém,
maroknyi fehér tabletta
leteper, végzetes álomba
dönt
fehér ágyon, merev test
életét eldobni akarja.
Mentőkocsi száguld,
vijjog a sziréna.

a kétségbeesés
görcsbe rándul,
marcangol, széttép,
fojtogat egy őrült
kép.
 

 

 

Szólj hozzá!


2009.08.24. 15:34 Mandula57

A piros lakkcipő

 

 Már csak percek voltak a vonat indulásáig. Az utolsó felszálló, egy szürke ballonkabátos nő volt. A vasutas jól megnézte, mert volt benne valami különös. Talán a szorosra húzott széles öv, ami kihangsúlyozta karcsú derekát, vagy a magas sarkú fényes, piros cipő kopogása? Ahogy föltette kis utazótáskáját a vonatra, megkapaszkodott és óvatosan, könnyedén föllépdelt a fémrácsos lépcsőn. Mindenki ugyanazzal a mozdulattal lép föl a vonat lépcsőin, mégis Ő más volt, mint a többiek.

Lassan ment végig a folyosón, benézett minden fülkébe. Imádta az izgalmat, ezért kellemes útitársra vadászott. Halvány mosoly futott végig az arcán, amikor megpillantotta a jóképű fiatalembert, ahogy magányosan üldögélt és újságot olvasott. Legyen Ő, gondolta magában és határozott mozdulattal húzta félre az ajtót.
-Jó reggelt, van itt egy szabad hely a számomra? Kérdezte bársonyos, csilingelő hangján.
-Parancsoljon, válaszolt a férfi.
Az ablak mellé ült, szembe útitársával. Kicsit kényelmetlen volt a kabátban de a tavaszi reggel még hűvös volt és a kabát nagyon örült, hogy a nő buja testét magához ölelheti. A vasutas az órájára pillantott, nagyot fújt sípjába, a mozdony érces hangon füttyentett és lassan elindult a szerelvény. Az első osztály kényelmes, bordó bársony ülései kellemes utazást biztosítottak. Igényes, jól szituált emberek utaztak itt, meg Ő, akinek mindig más fizette a luxust. A férfi kicsit bosszankodott magában, amiért a nő, szemben vele ült le. Órákon át, zötyögni úgy, hogy még a lábát sem nyújthatja ki, nem így képzelte el az utazást.  Amikor a kalauz belépett és kérte a jegyeket nyilván azt hitte, összetartoznak, mert elmenőben jó utat kívánt, összehúzta az elsötétítő függönyt és becsukta az ajtót. Itt vette kezdetét egy furcsa történet, ami meghökkentő, vegyes érzelmekkel tört rá.
Amint magukra maradtak a nő fölállt és levetette kabátját. Középmagas karcsú alakját egy rövid, égőpiros pöttyekkel tarkított fekete ruha domborította ki. A szó legszorosabb értelmében. Puha, elasztikus anyagával úgy tapadt rá, mint almára a héja. Fekete, apró gombjai észrevétlenül rejtőztek teljes hosszúságban, fönntartva maguknak a jogot minden extrém meglepetésre. Egy föltűnően kecses mozdulattal visszaült helyére, lábát keresztbe tette, a ruha széle pár centit fölcsúszott és egy vékony fehér csík villant ki. A selymesen csillogó, fekete harisnya csipkés szélén túl, a combok izzó vággyal kacérkodtak.  A férfi visszaparancsolta tekintetét az újság lapjaira, de egyre kínosabban érezte magát. Lapozott egyet és megpróbált elmerülni egy gazdasági cikk olvasásában, de a kerekek kattogása, mint egy jól szervezett összeesküvés, egyre csak növelte benne a hirtelen rázúduló feszültséget. A nő megérezte útitársa vívódását és a zsákmányszerzés elemi ösztönnel tört fel benne.  Tisztában volt vele milyen hatással van a férfiakra. Büszkén viselt mély dekoltázst, mert gömbölyű kemény keblei, ékessége volt testének. Hegyes mellbimbói a ruha piros pöttyei között huncutul megbújtak, de a félig fedetlen vállak és a ruha ráfeszülő anyaga provokatívan sejtették, hogy alatta nem hord semmit.
 Szemérmetlenül élvezte kihívó külsejét. Kicsit fészkelődött, kereste a legkényelmesebb testhelyzetet. Hátát az ülés támlájához simította, és korábban keresztbetett lábát a másik mellé csúsztatta, pici helyet hagyva a combok között. Ruhája legalsó gombját szinte észrevétlenül gombolta ki, szabad jelzést adva a képzelet játékának és hosszú fekete szempillái alól kíváncsian fürkészte a férfi arcát.

Az nem nézett rá, tudta mire készül a nő. A csábítás hatalmas erővel közeledett feléje. Megérintette, hajába túrt, édes leheletét a fülébe súgta. Ismét lapozott az újságban, de tekintete egy pillanatra elveszítette a szöveg folytatását. Az idegen combok közt bolyongott, ismeretlen hajlatok mélységében, az erotika csalogató bűvöletében. Testének sejtjei őrült bizsergéssel támadtak rá, a piros lakkcipő kéjesen kacsintott, mintha biztatná, gyere közelebb, gyere. A józanész távolságtartó volt, és szemei egy másik cikkel társalogtak tovább, de, hogy miről is volt szó, soha nem tudott rá pontosan visszaemlékezni. Valami titokzatos borzongás telepedett elméjére, amit nem tudott összeegyeztetni érzéseivel, mert a felesége iránt érzett töretlen hűsége a legszilárdabb pont volt az életében. Kapcsolatuk több volt, mint bármi, amit szavakkal ki lehet fejezni. A szerelem és cinkosság különös ötvözetében olvadtak össze. Ezért nem értette, mi történik most vele? Gyűlölte a nőt, aki szinte már vonaglott előtte, úgy kínálta bájait és gyűlölte önmagát, amiért hatalmába kerítette a vágy. Egy hirtelen mozdulattal összehajtotta az újságot és az igézően csillogó szemekbe nézett. A pillanat a végtelenbe nyúlt és már nem tudta győztes, vagy áldozat lesz belőle.

 A törékeny, kicsi kéz lassú mozdulattal siklott a combok közé, picit elidőzött a mélység varázslatában, majd újra előbukkant. A férfi megbabonázva nézte a vékony ujjak finom mozgását, ahogy a gömbölyű térdek távolodnak egymástól és a fekete harisnya araszolva csúszik lefelé, a mezítelen lábakon.  A nő, duzzadt ajkai mosolyra húzódtak, és csak annyit mondott
-ma, meleg napunk lesz.
 Lassú mozdulattal fölállt, karját a magasba emelte és úgy tett, mint ha frizuráján igazgatna, ami egyébként tökéletes volt. Csípője ringó mozdulatára, ruhája kicsit szétnyílt és föltárt mindent, amit a tisztesség elrejtett volna.
 A férfi becsukta szemét, és hátra hajtotta fejét az ülés támlájára.
 Halk nesz szisszent körülötte. Ruhadarabok simultak egymáshoz, a zipzár jellegzetes hangon följajdult és a nő törékeny kezei gyors mozdulattal hajladoztak. A férfi torka kiszáradt, elméjében a sötétség dühödt harcát vívta a fénnyel. Azután történt valami. Egy ismeretlen, új érzés ölelte magához.  Még egy utolsó, halk rezzenés botorkált a füléhez, utána a zipzár hangosan jelezte, hogy visszatért előző helyzetébe. A vonat kerekei fájdalmasan csikorogtak, az elsötétítő függöny riadtan gyűrődött a fülke sarkába és az ajtó vad csörömpöléssel nyílt ki.
 Le és felszálló utasok hangjai tülekedtek a folyosón.

 Amikor kinyitotta szemét, már egyedül ült a fülkében. A valóság kristálytiszta fényében csillogó káprázat, szertefoszlott. Elméjében lassan sorvadni kezdett a zaklatottság. Még utoljára bevillant egy színes kép, mint valami vásári bóvli, amin megakad a szem, de a kéz nem nyúl érte. A kerekek kattogása már sokkal barátságosabb volt, szinte versenyt futottak az idővel és néhány következő állomás után, már ő is a leszálló utasok közt sodródott. Ahogy a kijárat felé közeledett egy magas, karcsú nőt pillantott meg. Barna, göndör fürtös haja rakoncátlanul lobogott a szélben. Halványszürke selyem kosztümje, mintha rá lett volna öntve. Térdét eltakarva kifogástalan eleganciával hívta föl magára a figyelmet. Egy pillanatra megállt, mert nem tudott betelni a gyönyörűséggel. Szíve egyre hevesebben dobogott, ahogy nézte feleségét. A tömeg újból magával ragadta és hömpölyögve vitte az imádott kedveshez. Egymást átölelve, boldogan súgta fülébe:
-Szebb vagy, mint eddig bármikor. Mi a titkod? Áruld el, kérlek.
A nő nem válaszolt, csak sejtelmesen mosolygott és tekintete az új cipőjére mutatott. A férfi is oda nézett, nagyot nyelt és elismerően bólintott. Nagyon csinos.
Cipőjének orra, szinte érintette a nő cipőjét, olyan közel álltak egymáshoz. A tűsarkú piros lakkcipő, fényesen csillogott és ebben a csillogásban volt valami kaján ravaszság, amit csak a férfi látott.

 

Szólj hozzá!


2009.06.28. 22:06 Mandula57

A szappan

 

 

Kopott ruhája tiszta szagú volt,
mert a háziszappan csodákra képes
 haját is azzal mosta attól volt fényes,
 de ábrándos, szürke szemei szomorúan csillogtak
 fényük sápadt volt, teste törékeny, nem túl férfias
a sor végén kullogott, legtöbbször szótlanul
  kikacagták a többiek, néha rúgtak egyet rajta.
Azután elment, másfelé vitt az útja
 évek múltak jóban, rosszban.
 És erősebb lett. Sokkal erősebb
 teste edzett, kalapot hordott
 mikor visszatért mosolygott
 mert bámulták, irigykedve nézték
 honnan ez az erő, hatalom?
 És Ő,
 továbbra is, az maradt aki volt
 szerény, de büszke ember.
 Kalapját a fogasra tette.
 Lemosta magáról az út porát,
lelkével érezte a szappan illatát.

 

Szólj hozzá!


2009.06.03. 19:03 Mandula57

Mert

  Mert a tudomány sem több,
mint könyvekbe zsúfolt,
 mezítelen igazság
szépen formált
mondatokba öltöztetve.

Szólj hozzá!


2009.05.10. 18:30 Mandula57

Prostituált lélek

  A vágytalanság kapujában tébláboló érzelem
durva pokrócba csavargózva vacog, keres.
Hol van a varázslat? Hol van a szerelem?
Se csók, se ölelés
csak sikamlós, kéjes érzés
mi fölbukkan, aztán névtelen odavész.
Nézd a Világot! Szürke ragacs az egész.
A test buja bája, pénzzel vonaglik
húsát adja, combját, melleit.
S még a portéka friss és fiatal
a pénztárca kinyílik, fizet, akar.
 

 

Szólj hozzá!


2009.04.27. 08:40 Mandula57

Két kezével

 

 

 

Két kezével görcsösen
kapaszkodott a semmibe
sikoltva, ölelve
magához rántva az életet.
Görbe tükörbe nézel
torzult világ, amit látsz
hunyd le szemed,
befelé figyelj
s lásd!
Amit ott látsz.
  

Szólj hozzá!