Mandula mesél

Két kezével görcsösen
kapaszkodott a semmibe
sikoltva, ölelve
magához rántva az életet.
Görbe tükörbe nézel
torzult világ, amit látsz
hunyd le szemed,
befelé figyelj
s lásd!
Amit ott látsz.
  

A hosszú folyosó homályában az ajtók fegyelmezett sorban ácsorogtak, színtelenségükkel beleolvadva a régen festett falak sorsába. Az öreg, kopott kilincs boldogan simult a puha női kéz érintéséhez és hódolatát kifejezve mélyen meghajolt a két ember tiszta érzései előtt. A tizenkettes szoba ajtaja halk nyikorgással kitárult és ők, csak nézték egymást szótlanul. A pillanat varázslatában egy percre megállt az idő. A délutánban sütkérező Nap, elhalványuló ragyogással lesett be az ablakon, látni akart mindent, ami akkor történt.

 –Oszkár, búcsúzni jöttem. A vacsoráját már Anna nővér fogja behozni.

–Minden jót kívánok önnek, Kornélia. Minden jót. Válaszolta a kerekesszékben ülő férfi, most először összeszedve bátorságát, hogy mélyen elmerüljön a nő szépségének csodálatában, barna hajának fényes hullámaiban, ahogy vállán szétterült. Testében a vágyakozás különös bizsergéssel keringett. Egy röpke pillanat az égig emelte, aztán hirtelen a pokol tüzébe taszította. A szenvedély vad, őrjöngő mámorában, már maga előtt sem bírta letagadni érzéseit.
 A nő odalépett hozzá és kezét nyújtotta. A két tenyér egymáshoz simult, érzelmeik áramlatának szabad utat nyitva, öntudatlanul ölelkezve a találkozás gyönyörében. Az ujjak hirtelen ledobták magukról a szemérem páncélját, és szerelemre éhesen tapadtak egymáshoz. Visszafojtott lélegzetük fölerősítette szívük dobbanását, a téged akarlak, néma sóhaját. Nelli úgy érezte, valami olyan történik vele, ami eddig még soha. A férfi tekintete az égig emelte, selymes ragyogásban fürösztötte és a boldogság érzetével, koronázta meg. Elfojtott vágyai hatalmas erővel törtek a felszínre. A lelepleződés zavarában, sápadtan pislogott. Gyors mozdulattal kimenekítette kezét a férfi tenyeréből és egy halk – visz’ lát- kíséretében kisietett a szobából.

 A következő hetek hónapokra nyújtózkodva, furcsa kábulatban múltak.
  Egy barna szempár kísérte minden lépését, a férfié, akit szeretett. Magányossága szertefoszlott, a boldogság forró lehelete ölelte át és vele volt mindenhol. Az álom kapuja éjszakánként megnyílt előtte, a vágy kéjes sóvárgással bújt hozzá. Törékeny teste izzott, remegett, és a reggel a gyönyör pillanatában ébresztette. Talán fél év múlt el, vagy annál is több mire az elhatározás visszavitte az otthonba. Mert nem tudott így élni tovább. Bűnnek érezte a hallgatást. A legnagyobb véteknek, ha nem mondja el Oszkárnak, amit iránta érez.
 Gyors, kopogó léptek visszhangoztak a folyosón, de az ismerős szoba előtt ijedten torpantak meg. Az ajtó tárva nyitva volt. Az üresség, gyászos hűvösséggel tódult kifelé. A kerekesszék magányosan nézett rá, az elhagyottak szomorúságával. Nelli, a döbbenettől dermedten állt az ajtónyílásban.
 –Elkéstem. Motyogta maga elé. Szeme könnybe lábadt, torkát görcs szorongatta. Szédült és tántorgott, ahogy belépett.
– Elkéstem Oszkár, bocsáss meg.
 A fájdalom hangos zokogásban terült szét a szobában. Megérintve a falakat, az ágyat, a könyveket a polcon. Keresve valamit, ami hozzájuk, csak kettőjükhöz tartozik. Ekkor tekintete a szőnyegre csúszott. A barna bőrkötéses füzet, mint egy fölkiáltó jel a szőnyeg zöld mintái között, néma segélykiáltással hívta föl magára a figyelmet. Ahogy kezébe vette, a bőr érintése visszaadta Oszkár tenyerének varázslatát. Kinyitotta az utolsó bejegyzésnél, ahol az elsárgult selyem jelző vége kilógott. A füzet lapja halványan kéklett, vibrált, az egymás után, sűrű sorokban leírt nevektől. Az egész oldalt kitöltötte. Ugyanaz a név, a saját neve: Kornélia. Visszalapozott kettőt, hármat, és még rengeteget. Minden oldalról a szeretett férfi keze írása szólt hozzá százszor, ezerszer leírva: Kornélia. És valahol rejtve a lapok közt egy vers, amit csak évekkel később talált meg.

A hajnal, fénytelen sóhajjal lépett be a mába. A házak ablakai üveges tekintettel bámulták egymást, egykedvűen a szürke hétköznapok unalmával. A reggel borongós, bús hangulatban ébredt. Annyira szomorkásan, hogy bánatát még az eső is megsiratta. Oszkár, szobája ablakából nézte a fényesen csillogó utcát. Színes esőkabátok, tarka esernyők hömpölyögtek odakint. Gyors léptű emberek kerülgették a tócsákat, mindenki sietett valahova. Az idő múlása tébolyult gyorsasággal száguldott. A kerekesszék foglya szelíd tekintettel figyelte a nyüzsgés forgatagát. Gondolatai visszakanyarodtak a múltba, bütykös ujjai körülölelték bögréjét, és halkan kortyolgatta kávéját.
                              Arcának vonásai még mindig híven tükrözték, hogy jóképű fiatalember volt, aki az élet napos oldalára született. Vágyai valósággá váltak, önbizalma az égig ért. Aztán egy napon, az Isten megsokallta nagyképű, fellengzős életét. Egy autóbaleset pontot tett sorsának közepén és jól megleckéztette. Nem engedte meghalni a kórházi ágyon. Élni kényszeríttette, és azon elmélkedni, hogy mi is valójában az élet értelme. A táncparkett ördöge lebénult lábakkal vegetált. Isten ajándéka átok volt számára, kimondhatatlan nyűg, amitől szabadult volna de nem lehetett. Az évszakok egymást váltogatva, mint apró színes gyöngyszemek hosszú fűzére, sokszorosan tekeredtek köréje. Néha fojtogatták, vagy őrjöngő dührohamban törtek rá, de volt, hogy lágyan átölelték, letűnt szerelmek emlékeinek mámorában ringatták. Egy álmatlan éjszakán, mint derült égből a villámcsapás, rázuhant a fölismerés, és vergődő lelke megbékült sorsával. A Mester adott neki valamit. Mert azt mondják, ahol az Isten becsuk egy ajtót, ott kinyit egy ablakot. A dicsfény, amit elvett tőle megtanította rá, hogy sokféle érték van a világban és az alázatosság, az ember legfőbb tulajdonsága. Amikor ez az érzés minden sejtjét átjárta, beszivárgott gondolataiba és úrrá lett érzelmein, cserébe megkapta az élet legnagyobb ajándékát, a boldogságot. Ettől kezdve a világ, arcának másik felét is megmutatta neki. A megfoghatatlan sejtések birodalmát, egy csillogó szempár üzenetét, az érzelmek simogató erejét. Ahogy barna, göndör fürtjei őszbe vegyültek, szíve egyre jobban lángolt, elméje élni akart és Ő csak írt, írt. Bőrkötéses füzete volt, egyetlen hűséges társa, ami őrizte titkait. Mert kellett valaki, akinek kiönti érzéseit. Akinek elmondja, hogy a látszat sokszor csal és maga sem érti, miért fordít hátat egy kedves embernek, miért menekül tőle, amikor annyira élvezi társaságát. Mi az, az érzés, ami hajtja, űzi, és magányba taszítja.
Hatvanadik születésnapjára ébredt, amikor valami észbontó vágy tépte húsát, égette lelkét. Az új ápolónő, aki három hónapig helyettesítette Anna nővért szolid, visszafogott teremtés volt, de az a kisugárzás, ami belőle áradt, teljes fölfordulást hozott életébe. Békés, nyugalomban telt napjai zaklatottá váltak. Nem tudott aludni, sem enni és az esti fürdés a legnagyobb kín volt számára. Újból rátapadt a szemérmesség, amit már egyszer nagy nehezen levetett magáról és a kínok kínját élte át ennek a nőnek a közelségétől. Kedvességét a legnagyobb közömbösséggel fogadta, és mint egy durcás kisfiú, a ridegség páncélja mögé bújt. Szolgálatának utolsó napján, amikor bejött hozzá elköszönni a kis szoba izzott, vibrált a feszültségtől. Zavart tekintetük egymásba akadt, a szó némaságba dermedt és megállt az idő. A pillanat megkapaszkodott az édes bizsergés élményében, és Ő ezt az élményt forrón magához ölelte.
                               Oszkár szeme könnyesen csillogott, az emlék fölelevenedett varázslatában. Bögréjét a széles ablakpárkányra tette, belelapozott az elnyűtt bőrkötéses füzetbe és az elsárgult lapok közt olvasgatott. Az óra mutatója némán körözött a számlapon. A Nap sugaraival széttúrta a felhőket az égen, vidám utcazajt lopva a szoba szögletes falai közé, elnyelve egy halk puffanást, amikor a füzet kicsúszott a férfi kezéből és a szőnyegre esett.
 

Az éjszaka végtelen sötétjét a csillagok ünneplőbe öltöztették. Szikrázó ragyogásukkal ékszerként díszítették az égboltot. A mindenség csodálatos léte hatalmas energiával lüktetett. Láthatatlan erejével beszivárgott, átjárt minden élőt és élettelent. Adott és elvett. A bánat és boldogság hűséges szolgálója volt.

A tengerparti családi ház fehér terméskőből rakott falai ősi titkot rejtegetve, büszkén magasodtak a holdfényben. Thomas magányosan birkózott a hosszú évek alatt megkopott miért-ek sokaságával. Keserűsége hatalmas kupacban torlódott mögötte. Az elengedés már karnyújtásnyira volt tőle, de még mindig nem tudta barátként fogadni. Öccsének hiánya a legnagyobb veszteség volt számára, amit a sors rámért. Halálának oka megmagyarázhatatlan volt. A rejtély titokzatos módon ragadta magával és vele együtt Thomas nyugalmát is elvitte.
Az álom azon az éjszakán kegyes jóindulattal bújt hozzá. Megfáradt testét gyöngéden átölelve ringatta, dédelgette a sötétben. Ez volt az egyetlen menedék, ahol lelke még reménykedett és várt a csodára. Utolsó gondolatai dobhártyájához simulva mindig ugyanazt suttogták: nem, az nem lehet, hogy az élet csak ennyi. Kell még lenni valaminek.
Az álom és ébrenlét mezsgyéjén bukdácsoló tudata, kusza összevisszaságban vergődött, majd egyensúlyát vesztve a zuhanás magával rántotta egy másik valóságba. A hömpölygő hűvösség ismeretlen volt számára, de a jégcsap érintésének fagyos emléke, egy ismerős kéz üdvözölte.
- Thomas, annyira sajnálom, hogy szenvedsz miattam. Kérlek, nyugodj meg. Jó itt nekem.
- John gyere vissza, szükségem van rád.
- Thomas értsd meg, nem mehetek. Ne haragudj rám. Nem hagytalak el, veled vagyok éjjel- nappal. Melletted állok minden percben. Ismerem minden vágyad, gondolatod. A fájdalmad nekem is fáj, ha örülsz én is boldog vagyok. Drága bátyám kérlek, engedj el, és tudd nem haltam meg csak testemből léptem ki. Úgy, mint Te ahogy ruhádat leveted ha este aludni térsz.
A néma üzenet, cikázó árnyékokra szóródva töltötte be a kis szobát. Nesztelen suhanással végigsimította minden szögletét, bútorait, emlékeit. A test nélküli valóság végtelen szeretettel érintette meg az alvó férfit, és abban a pillanatban megtörtént a csoda. Thomas úgy zuhant vissza testébe, mint ahogy ágyáról lelépve, mezítelen lábaival papucsába érkezik az ember. Az ismeretlen megtapasztalása kimondhatatlan gyönyörűség volt számára, és ekkor egy erőteljes lendület szinte kilökte az ágyból. A padlásszoba nyitott ablakán a tavaszi légáramlat lányos huncutsággal libbentette meg a függönyt. Thomas félrerántotta és a hajnal után bámult. A távolban egy pici fénylő pont aludt ki az égen. Az utolsó csillag volt. Ujjaival végigtapogatta arcát, haját, mellkasát. Tekintete végül a lábára esett és vidáman elmosolyodott. Először érezte úgy életében, hogy teste csak épp annyira a tulajdona, mint kényelmesre taposott barna bőrpapucsa.

Karját keresztbe fonva, jéghideg ujjait hóna alá dugta és arra gondolt John, már megint nincs rendesen felöltözve. Ahogy a gondolat végére ért, tudatában hangtalan kacagással megérkezett a válasz.
-Thomas, ha legközelebb jössz hozzám, kesztyűt is húzok. Ígérem.
 

Egy kizápult világ összeroppanni készül
a spekuláció zátonyra futott
a jólét vára ingoványra épült
ma, illúzióban fuldokol.
Lent és fönt egyaránt él a remény
csak épp a hite mindenkinek más
a vállalt hatalom, túl nagy és nehéz
 tíz deka józan ész, lenne a megoldás.
Keménykalap, lakkcipő még fényesen csillog,
de retteg a nercbunda, drága ékszerek
létünk kopottan villog,
van, kinek egy kifli a mindene.

 A napok szürke egyhangúságban tornyosultak az ég felé. Vastag hófelhők lopakodtak a sötétben, sűrű ködfátyollal fojtogatták a várost. A zimankós télben a hajnalt csak az óra mutatója jelezte. Nehéz ilyenkor az ébredés.

                                Iván összehúzott lábakkal lapult a paplan alatt. Még az ágy, meleg mámorban fogva tartotta, az óra kegyetlen berregéssel ütötte szét az álom páncélját. Testének minden porcikája tiltakozott, tudata parancsának. Hosszú percekre nyújtotta az időt a fölkeléssel. Ernyedt kábulatban bújt a kispárna puhaságához, védelmet remélve, de a vekker könyörtelen volt. Hangos csörömpöléssel figyelmeztette, mi a kötelessége. Bosszankodva tápászkodott ki az ágyból és nem értette, miért ilyen kegyetlen hozzá az élet? Bizonytalan léptekkel imbolygott a sötétben, tenyerével a falat tapogatva, kereste a villanykapcsolót. Halk kattanás után sápadt, fehér fényben úszott a legénylakás. A fürdőszobában egy fél pillanatra a tükörbe sandított, de azt is megbánta, mert csak egy fancsali, homályos arc nézett vissza rá. Ez a hajnali négy órás ébresztő merénylet az élővel szemben, gondolta és morcos tekintettel kapkodta magára a ruhát. A néhány perces lustálkodás, most bosszút állva sürgette, és ezt gyűlölte legjobban, ezt a rohanást. Sálát nyaka köré csavarva, fölhajtott kabátgallérja mögé bújva, durcásan lépett ki az ajtón. Odakint, fagyos sötétség fogadta. Sietős léptekkel indult a buszmegálló felé. A sűrű köd rejtekéből egymás után bukkantak elő, az utca csupaszon alvó fái. Didergő ágaikat jéggyöngyök díszítették, körülöttük ropogós hótakaró. A megállóba érve türelmetlenül topogott és szinte fájt, ha arra gondolt, hogy lehetne ez másképp is. Mindig gyűlölte a koránkelést. Persze nyáron még el lehet viselni, de télen ebben a hideg sötétségben, maga a borzalom. Az autóbusz sárga fényei lassan közeledtek, és a munkába igyekvők megnyugodtak, ha késve is de megérkeznek. Az utastérben már csak állóhely volt. Meleg áporodott szag terjengett. Az illatszerek és a másnaposság tömény esszenciája. Ivánnak émelygett a gyomra, hányingere volt. Az ablak felé fordulva, görcsösen szorította a kapaszkodót, és arra gondolt, az ember mindig többet bír el, mint amennyit feltételez magáról.

                                Az autóbusz lassított, de nem állt meg a következő megállónál, mert nem volt felszálló. De volt valami más. A megálló ülőkéin egy ember feküdt. Mankója a falhoz támasztva, kalapja a földön hevert. Az utasok mind feléje fordultak és döbbenten bámulták. A motor zúgását egy rekedtes férfihang törte meg. Valaki, a háta mögött azt mondta:
- ez megfagyott.

                   A nyitott ablakon keresztül beszűrődő utcai lámpák fénye, a falakon  életre kelt árnyékok vad táncát járta. Az éjszaka hűvös lehelete, meglibbentette a dús hajlatokban redőzött függönyt, és mint a hívatlan vendég, feszültséget hozva betelepedett a szobába. A falióra mutatója éjfél körül járt, amikor Gréti összecsukta a könyvet és lekapcsolta éjjeliszekrényén a lámpát.

              Micsoda badarság. Még, hogy több valóság is létezik Morfondírozott magában.És még könyvet is írnak róla. Álláig húzta vékony, nyári takaróját és hanyatt fekve a plafont nézte. Arra gondolt, jó lenne gyorsan elaludni, de nem jött álom a szemére. Talán valami kellemesre kellene gondolnia, de az sem sikerült. Ha Péterhez bújna, aki a hatalmas franciaágy túlsó felén már régóta egyenletesen szuszogott, testének érintése megerősítené, hogy ez az igazi valóság. A többi csak a fantázia torz szüleménye. De nem bújt hozzá. Szemhéja fáradtan lecsukódott és tüdeje ütemesen ki-be lélegzett. A levegő áramlása furcsa esszenciával töltötte meg testét. A súlytalanság ösvényén átlebegve egyre csak gyorsult, s végül már szélsebesen száguldott az ismeretlen felé. Az áramlat, ami körülvette egyre hűvösebb lett, és a félelem nyomasztó érzése tört rá. Hirtelen kinyitotta a szemét és a rémület, bénító mozdulatlanságába dermedt. Egy ólomszürke erdő, sűrűn nőtt fái között találta magát. A fantom közeg, rémisztő sugallatában, mint  száműzött halálraítélt, elméje kétségbeesetten vergődött. A segélykérő sikoly, csak egy néma leheletben hagyta el  torkát. Menekülni szeretett volna, elfutni, elrohanni de hogyan? Mivel?  Nincs se lába, se teste. A tudat észveszejtő balsejtelme, őrjöngő félelme űzte a tébolyultság felé. Ki innen, ki…Vissza abba a másik világba. Hisz Péter itt van mellette, egy karnyújtásnyira. De ez a karnyújtásnyi távolság most végtelen messzeségre volt tőle. Csupán a haldokló remény illúziója, hogy van menekülés e végzetes tragédiából. Félelmében becsukta szemét, hogy legalább az ólomszürke borzalom, nyomasztó látványától elmeneküljön.Amikor újra kinyitotta, a plafonon cikázó árnyékok, szelíden hajladozva hátráltak ki a szobából. Gréti verejtékes homlokán a félelem csöppekben fénylett. Teste, mint egy élő szobor, meredten tapadt az ágyhoz. Egy madár hajnali rikoltása volt az első hang, ami visszahozta az ismerős valóságba. Lassú mozdulattal ujjai ismét éltre keltek, és tenyere boldogan ismerte meg a lepedő puha anyagát. Karját oldaltra nyújtva tapogatózott a sötétben. Amikor keze elérte a másik kéz békés mozdulatlanságát, a megváltás irgalmát érezte. Mint aki egy másik világból tért vissza. Az anyag nélküli dimenzió, a megfoghatatlan létezés valósága, egy remegő borzongásban futott végig rajta. A rettegés bilincséből szabadulva Péter felé fordult. A férfi teste, oldalán pihenve lágyan követte légzése ritmusát. Kispárnáját átölelve nyugodtan aludt. Gréti óvatosan, hogy föl ne ébressze, kihúzta a párnát és törékeny alkatával befurakodott helyébe. Karjával átölelte a férfit, és a másik test oltalmának biztonságában kezdett megnyugodni. Ujjával finoman végigsimította kedvese haját, arcát. Magába szívta ismerős illatát és a test tapintásának élményével, Péter karjai közt álomba szenderült

                A pirkadat szelíd mosolya, fakóvá varázsolta az éjszaka árnyait. Színpompás kavalkádja araszolva közeledett és visszalopta a szobába egy új nap hajnalát.

                       A csönd, cseppekbe sűrűsödött, majd beszivárgott lelke legmélyebb zugába is. Ahogy az évek múltak, egyre jobban átáztatta a szomorúság. A fájdalom, rongyaiba burkolózva meglapult a félhomályban. Araszolva közeledett, apránként lopta meg. De a fény, amit elvett tőle, csak látszólag hiányzott. Ragyogása nem szűnt meg, csak oly mélyen rejtőzködött, hogy a szemnek láthatatlan volt. Ebben, a megfoghatatlan szürke ürességben kereste a lét önmagát.
 
Mirtil egy bordó rózsacsokrot tett a fekete síremlék vázájába. Pont olyat, mint amilyet apjától kapott utoljára a születésnapjára. Leült az alacsony padra és csak nézte a sima márványlapon az aranybetűs föliratot. Térdére könyökölt, arcát tenyerébe rejtette és halkan sírdogált. Fájdalma nem akart szűnni. Kicsit tompítottak rajta az elmúlt évek, de a keserűség vissza-visszatért.  Magányossága legbelül marcangolta ott, ahova szó és érintés nem ér el. Lelkének legmélyebb csücske volt ez a hely, a föltárhatatlan, amit csak az ismerhetett, aki ugyanúgy érzett.
 A levelekbe bontakozó fák között a sírkert csöndje, szinte hallhatóvá vált. A tavasz üde illata a Nap bágyadt sugaraival elköszönt a délutántól. A közelgő hűvös homály búcsúzóul egy vigasztaló sóhajt küldött feléje. Mirtil kisírt szemeit törölgetve fölállt és hagyta, hogy lábai hazavigyék. Szeretett birodalma üres szomorúsággal fogadta. Apja nélkül otthona már csak múzeum volt számára. Tárgyak, emlékek tárháza. A kerten átvezető út, narancs és fügefák közt kanyargott a ház felé. Teraszát két oldalt, félkörben leánderek díszítették, virágaikat szerényen, visszafogottan még bimbóban rejtegetve. Mirtil a tágas nappalin keresztül fölment az emeletre, szobájába, hogy kis fekete bőröndjébe bepakolja néhány szükséges holmiját. Az íróasztalról könyveit válogatta, amikor tekintete a régi családi képen akadt meg. Kezébe vette, és hosszasan nézegette. A mogyoróbarna ovális keret három boldog ember mosolyát őrizte.
 Anyja őt tartotta karján, az apja pedig mindkettőjüket átölelve állt mögöttük. A fiatal nő szakasztott mása volt. Ujjaival végigsimította a férfi arcát és visszatette a képet az asztalra, fogta bőröndjét és lement a földszintre. A kora esti szürkület, mint falhoz lapuló tolvaj, alattomosan surrant be a nappaliba. Ebben a nyomasztó ólomszürkeségben, egyre erőteljesebben érezte maga körül a vesztes fájdalmának szorítását. A vesztesét, aki itt maradt és tovább él a világban, az örökölt anyagi javak biztonságában. Ebben az átkozott biztonságban, amit minden percben elcserélne csak, hogy apját visszakapja. A vészjósló remegés hirtelen tört rá. Teste a kanapéra roskadt, és árva lelke kínjait a díszpárnák, közé zúdította.

-Hogy lehet így élni, ennyire egyedül?
A sírás újból magával ragadta és rázta, egyre jobban rángatta törékeny testét. Szomorú percei órákká sokasodtak. Hangos zokogása már csak erőtlen nyöszörgésben vergődött, könnyei belemosódtak az idő múlásába és a sötétség lágyan, simogatva bújt hozzá.
Ekkor a puha feketeségben a telefon, érces hangon csörrent meg. Remegő keze tapogatózva nyúlt a készülék után:
-Halló
-Kislányom, már nagyon várlak. Mikor érkezel?
-Már készülődök.  A hét órás hajóval indulok.
-Mi baj van? Olyan furcsa a hangod.
-Semmi baj Anyu, ne izgulj.
-Rendben van, a kikötőben várlak.
-Jó, sietek.
A kagyló többszöri halk koppanással visszatalált helyére. Mirtil a villanykapcsolót keresve botorkálta sötétben. Amikor a fényözön elárasztotta a szobát, a falióra számlapján a mutatók már versenyt futottak egymással. Ijedten tudatosult benne, hogy szűkében van az időnek. Taxit rendelt, megigazította magán a blúzt, farmernadrágja hibátlanul megfeszült formás alakján, csak rakoncátlan hullámos haját kellet még összecsatolni. Fölvette fekete blézerét, fogta válltáskáját, bőröndjét, a bejárati ajtót kettőre zárta és sietős léptekkel hagyta el a kertet. A taxi a kapu előtt várta. A sofőr jól ismerte, már nyitotta neki a hátsó ajtót, bőröndjét betette a csomagtartóba és elvitte a hajóállomásra. A gyér forgalomnak és szerencséjének köszönhetően még sikerült az utolsók között fölszállnia a hajóra. Poggyászát betette a megőrzőbe, de ő maga nem ült be az utastérbe. A korlátnak dőlve nézte a végtelen, sötéten csillogó vizet. A rejtelmes mélység vonzása most oly ijesztően húzta magához, ahogy az egész követeli vissza, magából kitépett részét. A hajó lassan távolodott a parttól, és a szemközti Olaszország felé vette az irányt.
 
                    Az égre nézett, a csillagokkal hintett koromfeketébe. Az űr fölötte épp oly hidegen tátongott, mint alatta a vizes mélység. Görcsösen kapaszkodott a korlátba, mert már nem látta hol van fönt, és hol van lent. Mint csapdába esett áldozat, tudata kétségbeesetten kereste az élet értelmét. A szél a hullámokkal vad táncot jártak körülötte. Tarajos fodraikkal apró, sós cseppekben fröcskölték. Ekkor, egy furcsa érzés kerítette hatalmába. Egy érzés, hogy nincs egyedül. Hirtelen megfordult, és a meglepetéstől minden porcikája mozdulatlanságba dermedt. Néhány lépéssel távolabb egy ezüstösen csillogó, hosszú, selyem köntöst viselő férfialakot pillantott meg, aki őt nézte. Tekintetéből szeretet sugárzott. Egy ismerős fény, ami felkavar és megnyugtat. Erőt ad és oltalmaz.
Mirtil testét édes borzongás járta át, és ekkor ott középen, legbelül, a tünemény varázslatos erejével utat tört magának a boldogság.
 

                    Fülledt, nyárvégi éjszaka volt. Olyan időtlen, véget nem érő. Szétcincált álomfoszlányok ölelkeztek, egy fáradt testtel, a forgolódástól gyűrött lepedőn. Üres sötétség ringatta, dédelgette a vágyakozást. Néha, csöppnyi reményt adott, azután huncutul, visszavett mindent.  Tétova gondolatok, ábrándozások társalogtak a sötétben. Terveket szőttek, és várták a hajnalt, hogy beteljesítse őket. És jött a hajnal, magával hozta a reggelt üde frissességével, hűvös józanságával. A Nap első sugarai a tenger felől áramló sós, párás levegővel egymásba fonódva, a nyitott ablakon keresztül belopakodtak a hálószobába. Dorisz a hatalmas ágyon, mély álomban aludt. Hosszú fehér selyem hálóinge derekán megcsavarodva, nyugtalan éjszakáról árulkodott. Barna haja lágy hullámokban terült szét a vállán. Sima napbarnított bőre, tökéletesen megfeszült törékeny testén. Már túl volt a negyvenen és még mindig csábító varázslat lebegett körülötte. Fiatalkori szépsége érett nővé változott. A feszültség, ami körülötte vibrált nem csak a formás, vonzó test játéka volt. Annál sokkal több. Valami mélyről fakadó, folyamatos áramlat, ami éjjel- nappal sugárzott belőle. Sorsának ezt a rejtett ajándékát szerényen viselte, még akkor is, amikor a férfiak körülrajongták, kedves bókokkal ostromolták.

                 A reggel tündöklő fénye, hűs sóhajjal simította végig Dorisz testét. Hosszú szempillái megremegtek és a zöld szempár álmosan hunyorgott a fény felé. Mint aki szívesen szabadul álmai fogságából, sietős mozdulattal kelt föl az ágyról. A konyhában elkészítette kávéját és kiült a teraszra. Vesszőből font kényelmes székében, ásítozva kortyolgatta a kesernyés italt. A fényesen csillámló sós kékség fölött, sirályok keringtek. A távolban a vitorlások apró fehér pontokban tűntek el. Talán átszelik az Ardiát, és a régi otthon partjainál kötnek ki. Milyen furcsa, régen a túlpartról nézték az Olaszország felé tartó hajókat. Akkor még hármasban, férjével és kislányával a család biztonságából. De ez a biztonság egy napon darabjaira hullott és sorsa külön úton folytatódott. Két bőrönddel jött el otthonról, mint egy szökevény az éj leple alatt.
 Nem a családtól szökött, és nem is a szomszédok kíváncsi tekintetétől. Saját keserűsége elől menekült. Valahol hibázott. A vágyódás az igazi után, egy föllángolás, amiről azt hitte szerelem, tévedés volt. És ebben a tévedésben éltek tíz évet, ők hárman a kis család. Kezdetben nem is tűnt föl, hogy valami nincs rendjén. Zoltán, a nála nyolc évvel idősebb jó hírű orvos a tenyerén hordozta. Mirtil születése után az ideális család mintaképe voltak. A barátok, ismerősök megdöbbentek, amikor megtudták, hogy elváltak. Nem értették az okát. Sosem veszekedtek, hűtlenségről sem volt szó.
De volt valami, amire Dorisz csak évek múlva jött rá. A házasság, amiben éltek nem volt teljes. Valami hiányzott belőle. Talán a benne rejlő tűz és szenvedély, ami a férjében nem talált társra, égette, emésztette és ellopta tőle a boldogságot. Sokáig próbálta ezt az érzést elhessegetni, szinte tiltakozott beismerni önmaga előtt. Ahogy az évek múltak egyre magányosabbnak érezte magát a családban is. Mirtil csak külsőre hasonlított rá. Valójában az apja lánya volt. Olyanok voltak ők, mint egy lélek két testben. Szavak nélkül is értették egymást, mint a cinkostársak jóban, rosszban. A családtagok szerették egymást, ahogy ember csak szerethet. Figyelemmel, gyöngéd törődéssel. Mégis, ebben a családi idillben az ő számára volt egy hideg üresség, ami a legváratlanabb pillanatokban tört rá. A magány érzete fojtogatta, mérgezte észrevétlenül. Egy este összecsomagolt és elhagyta az otthont, a családot. Divattervezőként, már korábban is egy olasz cégnek dolgozott. Valójában, nem a vakvilágba menekült, csak az adriai tenger szemközti partjára, és most innen néz a régi otthon felé. Zoltánt, az óta sem látta de a lányával jó a kapcsolata.
Gyakran találkoznak.
Fölhörpintette utolsó korty kávéját és visszarángatta gondolatait a jelenbe. Készülnie kell. Egy óra múlva indul a barátnőjéhez, majd útközben fölvesznek még két kolléganőt, és kiautóznak kedvenc táborhelyükre. A tíz-tizenöt fős vegyes társaság, mindig augusztus utolsó napján kezdi az egy hetes kikapcsolódást. Az egyedül álló emberek egy hétig a baráti közösségen túl, valami sorstársi közösségbe csoportosulnak. Sátorban alszanak, bográcsost főznek. Este tüzet raknak, hosszasan elbeszélgetnek, kicsit kiszakadnak a világi életből.  Fölállt, bement a konyhába elmosta kávéscsészéjét. Zuhanyozott, fekete csipkés alsóneműjére farmer nadrágot húzott és egy fekete rövid ujjú inget.
Belelépett puha, lapos sarkú cipőjébe, gondosan bezárt mindent, hátizsákját a csomagtartóba tette és ezüstszürke Alfa Romeo-jával kigördült a rácsos kertkapun.
Ez alkalommal tizenketten jöttek össze a társaságból. A kempingtábor kellemesen tágas volt. A nyaralók nagy része már hazautazott, a gyerekeknek kezdődött az iskola. Ezért választották mindig ezt az időpontot. A víz még jó meleg volt, lehetett nagyokat fürdeni, de a nap már takarékra fogta magát. Sugaraival még átjárta a köveket, a sütkérező testeket, de már csak szelíden, nem égetett. Szerette ezt az életformát. Egy hétre kilépni a civilizáció kötelezettségeiből. Kicsit elfelejteni a kosztüm, a tűsarkú cipő kényelmetlen eleganciáját. A frizura és smink időrabló pepecselését. A vidám csapattal töltött napok jól múltak, de valami hiányzott. Valami mindig hiányzott.  Akár a régi társaságban, akár egy új kapcsolatban volt. Szárnyaló jó kedvét egy pillanat, mindig utol érte. Rideg palástként borult rá, köréje tekergődzött és szoros ölelése magányosságba dermesztette. Ez volt az, az érzés, amitől mindig menekült. Keservesen küzdött ellene, és próbált megkapaszkodni mindenben, amiről azt hitte, hogy a szabadulás felé segíti. Utolsó este, amikor a part már teljesen elnéptelenedett rostonsültet készítettek. Az apró lapos köveken, körbe ülték a tűzet. Puha kenyérre rakták a frissen sült húst, és házi vörösbort ittak. Daloltak, nevetgéltek és megbeszélték, hogy jövőre ugyan itt szokásukhoz híven összejönnek. A hullámok halk loccsanással érkeztek a part felé. Az éjszak fényei játékosan cikáztak a végtelen víztükrön. Dorisz, ahogy a bort kortyolta torkában gombóccá nőtt a görcs, körülötte tágult az üresség, szeme egyre fényesebben csillogott, még végül egy könnycsepp csordult ki sűrű szempillái közül. Fejét lehajtotta, hogy senki ne vegye észre. Ujjával az előtte lévő kavicsokat babrálta. Aztán fölvett néhányat, a tenyerébe tette és a tűz fényénél nézegette őket. Halvány mosoly suhant át az arcán. Lám, lám aki keres, az talál. Az apró kavicsok között egy szürke, pici szív alakú kő lapult a tenyeréhez. Kivette a többi közül, és a zsebébe csúsztatta. Akkor este ő volt az első, aki visszavonult sátrába. Talán a bor vagy a bánat volt az oka, hogy az álom magához húzta. Amikor a parázs kihűlt, a többiek is elmentek aludni. A csillagfényes végtelenből a Hold ezüstös fénysugárban simult a hullámok karcsúságához. A tér kitágult, és az éjszaka nesztelen sötétségében egy jéghideg csók érintette ajkát.
 A rémülettől hirtelen mozdulattal felült matracán.
 A boldogság érzete úgy hasított lelkébe, ahogy villám fut át az égen.
Fehéren cikázva, sisteregve, az ózon illatát hagyva maga után, a megfoghatatlant érzékelve.  De az égi tünemény mégis valóság. Még akkor is, ha csak a pillanat töredékéig tar. A múlt és jelen szétválaszthatatlanul egymásba fonódott. Valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Mintha az álmok távoli birodalmából jönne, de mégse álom. A test nélküli valóság érintése volt ez.  Érezte, hogy nincs egyedül a sátrában. Van itt valaki, aki szereti, aki a sorsához tartozik. Ez az érzés most karjaiba vette, lágyan ringatta, dédelgette. Végigsimította haját, gömbölyű vállát, visszafektette a matracra és az árnyék áttetsző lebegésével eltűnt a sötétségben.

Másnap reggel különös érzéssel ébredt. A hazafelé úton, szótlansága a többieknek is föltűnt. Most is, mint mindig fejfájásra hivatkozott. Hosszú autózás után fáradtan ért haza. Hátizsákját kibontatlanul az előszobában hagyta. Lezuhanyozott és még világos volt mikor ágyba zuhant. Kusza álmai közepén a telefon érdes, sípoló hangja ébresztette föl. Ahogy füléhez emelte a kagylót, erőtlen remegés rázta meg testét. Mirtil sírós hangja fájdalmasan vonaglott a távolból.
-Anyu! Apu meghalt.        

          A város, minden kényelmével és nyugalmával a partszegélyből, közel a tengerhez úgy nőtte ki magát, mint tüskék a kaktuszból. Félreérthetetlenül hozzá tartozott. A lakói úgyszintén. Szeptember eleje volt, egy kora délutáni nap. A tengerparti kisvárosból egy kavicsos ösvény kanyargott a közeli hegyre. Olyan kirándulóút azoknak, akik csak egy kellemes sétára vágynak. Néha eltűnt a sűrűn nőtt fák között, majd ismét előbukkant és egy tisztásra vezetett. A lankás hegyoldalban az út melletti kitérő félkörben terült el, szélesen kitárulkozva a tenger felé. A háborítatlan létnek csak egy, szemtanúja volt. Egy kortalan, őszes hajú férfi. A tisztásból kicsúcsosodó nagy, lapos köveken félig ülő helyzetben hátra dőlve, test a testtel egybeolvadt. Tenyerében apró kavicsokat tartott. Nézegette, szinte simogatta őket a szemével, végül a zsebébe tette. Zoltán gyakran járt ide. Volt itt valami varázslat, ami idecsalogatta. Ebben a végtelen nyugalomban, olyan beszédes volt a csönd. Mintha láthatatlan barátok közt lenne.

                 Tekintete a távolba révedt. Az acélosan csillogó kékséget fehér vitorlások szelték. Jól esett a céltalan nézelődés szabadságának első napján. Sokat dolgozott az elmúlt időszakban, ráfért a pihenés. Amikor hivatást választott olyan természetes volt, hogy orvos lesz. Már gyermekkorában is szeretett törődni másokkal. Fontosnak érezte magát és örült, ha segíthetett. Közel, harminc éve praktizált, mint pszichiáter és mostanában úgy érezte elfáradt. Fiatal orvosként nagy ambícióval indult a pályán. Minden tudásával és erejével segített talpra állni a rászorulóknak. Hitet adott és erőt a kétségbeesetteknek, hogy megértsék, élet csak egy van. Nem szabad önként megválni tőle. Mindig van cél, amiért küzdeni és élni érdemes. Erre esküdött föl. Ez volt a hite. És most, ahogy itt ült két, zátonyra futott házasság után egy nagykorú leánygyermek apjaként, félelmetesen tágult benne az üresség. Úgy érezte a vitorlások, a tenger, a város, a valós világ mellett, egy másik világ is létezik, ami sötétséget, hideget hozva kitörli a holnap értelmét. Mintha, mázsás kő zuhant volna rá. Torka kiszáradt, szédült és az ájulás környékezte. Megijedt. Talán túlhajszolta magát. Majd most sokat pihen, és minden rendbe jön, gondolta. Pár nap múlva, a lánya is megérkezik.
Azt írta, amint túl lesz az utolsó vizsgán, hazautazik. Tekintete ismét a vitorlásokra esett. A távolban, fehér kis pontoknak látszottak.
                         Az első felesége jutott eszébe. A parton ismerkedtek meg. Szerelem, első látásra, ahogy mondani szokták.  Vagy csak illúzió? Tíz év után válással végződött. Még mindig nem tudja elfelejteni, hiszen a lányuk, tiszta anyja. A haja, a szeme, a mozdulata. Akár csak őt látná, fiatalon. A második házassága, amit gyógyírnak gondolt a sebeire, az sem volt igazi.  Talán, nincs is igazi. Nehezen tudott beletörődni a gondolatba. Másmilyennek álmodta meg az életét. Szerette a társaságot, a vidámságot és most nagyon fájt, hogy a hatalmas házban, csak az ő léptei törik meg a csöndet. A szigorú rend kínos, már-már elviselhetetlen volt. Csak akkor virult az élet ha a lánya hazalátogatott. Ahogy így elmerengett, észre sem vette az idő múlását. Lassan, tompult a világosság. A távolban itt-ott, fények villantak, és az első csillag is megjelent az égen. Ideje indulni, gondolta. Mire visszaér a városba, beesteledik. Föltápászkodott,  nagyot szippantott a tisztás illatából és lassú, kimért lépteivel, elindult a kacskaringós úton lefelé. A különös érzés nyomasztó hangulata, nem tágított mellőle. Vállát átkarolva kísérte hazafelé.
                         Ahogy belépett a kapun, a döbbenet, szinte mellbe vágta.  Csak keresgélt, kotorászott, mélyen a lelkében. Kutatott egy szál után, ami összeköti az értelemmel, hogy választ kapjon az örök kérdésre: mi az élet értelme? A keserűség úgy telepedett rá, olyan fojtogatóan, hogy az már fájt. A görcs a torkában megfeszült, a kín szúrt és szorított. Kissé meggörnyedve, fölvonszolta testét a teraszra vezető lépcsőkön, és erőtlenül belerogyott a karosszékébe. Fejét hátravetve, a támlára hanyatlott.  Kellemesen hűvös volt az este. Fáradt szemeivel a derült, csillagos égre nézett. A szomorúság, amit feléjük küldött, mint egy vigasztaló simogatás úgy tért vissza lelkéhez. A nehéz teher, ami minden sejtjét préselte, most kissé felengedett és már könnyebben lélegzett. Maga sem értette mi történik. Mintha lágy zene ringatná. Fájdalma enyhülni kezdett. Teste, lelke ellazult, izmai békésen elernyedtek. Az értelem, még mindig makacsul némán csak figyelt a sötétben, de a lélek hangja most súgott valamit. A zene egyre hangosabban zendült, majd cseppenként kitöltötte egész lényét, és egyszer csak úgy érezte, eggyé vált vele. Ekkor egy dallam, a magasba emelte, a csillagok közé. Amikor visszanézett a milliárdnyi távolságból, egy vörösen fénylő pontot pillantott meg. A belőle sugárzó fény, mint egy biztonságot nyújtó háló, köréje fonódott. A villanás ragyogásában fölcsillant benne valami. Valami, amiért élni érdemes.

                        Másnap reggel, amikor a házvezető nő megérkezett, furcsállotta, hogy a kapu nincs kulcsra zárva. Ahogy a kerti úton a ház felé közeledett, már messziről látta, hogy a doktor a teraszon ül, és az eget nézi. Ő is fölnézett, de nem látott semmi különöset.
-Jó reggelt, doktor úr. Köszöntötte, de mivel nem kapott választ oda ment hozzá.
-Jó reggelt- köszönt rá még egyszer, és ekkor a rémülettől, némaságba dermedt a sikoly. A doktor, hófehér arccal, üveges szemekkel, meredten nézett az ég felé. Tekintete hideg és üres volt. Terez, berohant a házba. Keze, lába remegett, miközben segítségért telefonált.

A vágyakozás és szenvedély mámorában, a testek egymásba fonódtak. A karok ölelkeztek, az ajkak csókolóztak. A forróság fényében, a képek megszépültek. Az ábránd, hátat fordított a valóságnak. A lélek begubódzott. A pillanat, még váratott magára, hogy szárnyát bontva, csak repüljön, repüljön a mindenség felé. Amikor a hűvösség átkarolta, testét lágyan betakarta, a lélek, hangtalan sóhajban szabadult börtönéből. Két könnycsepp, két gyöngyszem gurult a magány vállára. Nagyon fájt a fölismerés, hogy egyedül van a világban.

.

 Hogyan lehetne írni arról, amit szavakkal, kifejezni sem lehet. Mert a szó, csak parányi része az egésznek, halvány fénye a ragyogásnak, néma szólam a zenében. De van egy emlék. Egy pillantás, ami szárnyakat ad, magasba emel. Egy érintés, amitől tested, lelked, bizsereg. Egy hang, minek hallatán vadul kalimpál a szíved. Egy arc, ami beköltözik a fejedbe. Egy érzés, ami háborgat.  Egy illat, ami hozzá tartozik. Egy név, amit ezerszer leírsz egy papírlapra. Egy toll, amivel tegnap Ő írt. A mozdulat, ahogy végigmegy az utcán. A vágyódás, hogy mikor látod újra? A gyötrelem, hogy vajon gondol-e rád? A boldogság, ha veled van, a kín, ha nélküle múlik el egy nap. Pindurka cseppjei egy érzésnek. Részünk, mert mélyen a lelkünkben él. Megbújik szótlanul, némán, mintha nem is lenne. Sokszor, évekig vár, kitartó türelemmel. De ha úgy érzi, itt az alkalom, végigsöpör az életeden, mint egy tornádó. Ha szerencsés vagy, túléled. Ha nem, akkor nagy a baj. Belepusztulsz, vagy nyomorék maradsz. Vannak, kik messziről elkerülik. Óvatosságból vagy gyávaságból? Talán a sorsuk rendeli így. De egy biztos. Nélküle nincs mélység és magasság. Nincs teljesség, nincs gyönyör. A tartalom szürke és üres. A nappalok értelme, pusztán kitaláció. Az éjszakák sötétje süket és bántó. Néha áldod, máskor átkozod a percet, mikor magához rántott az érzés. Utólag, persze megbocsátod, mert magad is belátod, az élet egysíkú, szenvtelen, ha nincs benne szerelem

 A hatalmas, pompás teremben, a nézőtéren minden hely foglalt. Kíváncsiságtól izgatott emberek tekingetnek, várják az est fénypontját, a nagy varázslót. A mindig új csodára vágyó emberi természet, most is féktelen vágyakozással áhítja, a meglepetést. A fények lassan halványulnak, besötétül a terem. Halk zene sejlik, és a színpad közepén újból világosság dereng. Majd egyre fényesebb lesz, és ott áll ő, a Varázsló. Földig érő, éjfekete selyem köpönyegén, apró csillagok kéklenek.  Fején, hosszú, hegyesen végződő varázs süveg. Egyik oldalon az aranysárga Nap, másikon az ezüstös Hold ragyog. Mindenki, lélegzet visszafojtva figyel. A varázsló mögött, hatalmas, fekete tábla, amelyre vakító fehérrel felír egy szót.

-Virágok – és a levegőben finom virágillat indul útjára, körüllebegve mindenkit. Majd egy másik szó íródik:
-Patak- ekkor vidám csobogás hallatszik, és vadkacsák röpte, ahogy elhagyják a patak fodrait. A következő szó:
-Erdő- kellemes hűvösség hömpölyög át a termen. A tétlen kezek ujjai, szinte tapintják a fák kérgén a mohát.
-Tenger- langyos, sós éjszaka. A kikötőben, magányos csónakok himbálóznak a dagály hullámain.
-Pillangó- látomás vagy káprázat? Rengeteg törékeny, tarka szárnyú lepke röpköd. Tele a terem.
-Szerelem- vágyódás, egy pillantás, ami szárnyakat ad, magasba emel.
-Barátság- egy mély érzés dudorász a lelkekben. Valami, ami fontos és kötelez.
-Szeretet- a szíveket, most boldog bizsergés járja át. Hosszú, mély pillantások, egy tartalom, ami bennünk él.

A zene egyre halkabban szól, a fények sápadtak, erőtlenné válnak, majd úrrá lesz a sötétség. Egy lélegzetvételnyi szünet után, mintha új nap virradna, a fény visszalopózkodik a terembe. Az üres színpadon, csak a hatalmas fekete tábla áll, rajta ákom-bákom fehér szavak. Az emberek zavartan pislognak, kábultan mintha álomból ébrednének. A mozdulatlanságból lassan, kimérten szinte egyként indul a tömeg a kijárat felé. A fejekben, szívekben ugyanaz az élmény lüktet. A döbbenet, amire nincs is szó. A kíváncsi vágyakozás, megkapta ajándékát. Az élmény oly súlyos, hogy alig tudja hazacipelni. De ez már az övé, le nem rakhatja. Ez nem kabát, vállán csüngő táska, amit fogasra lehet akasztani, ha nincs rá szükség. Egy élmény, ami egy életre szól és megváltoztathatja egy ember életét.
 

Két tolvaj, az éj sűrűjében lopni ment. Nem volt ez olyan nagy garázdaság. Börtön nem járt érte, mégis féltek, mind a ketten. Mi lesz, ha valaki épp arra jár és meglátja őket? Úgy érezték, az egész világ ellenség. Csak egy barátjuk van, a sötétség. Egymás kezét fogva, némán összebújva, az időből, elcsentek pár percet maguknak. Ez volt a két tolvaj legnagyobb bűne. Boldogságot mentek lopni, a sötétben.

Elgémberedett ujjaival, feje fölött tapogatózva, kereste a sziklafalon a kapaszkodót. Még egy kicsi, bíztatta magát, és fent vagyok a csúcson. Elhatározása még sosem hagyta cserben, de a fizikai energiája most nem volt vele. Tehetetlenül csüngött a falon. Amikor nekivágott a hegynek, fűtötte a kalandvágy. Már nem is tudja pontosan, mennyi nap telt el az óta. Fáradtság, szomjúság, éhség, hőség, hideg. Egymást váltogatva törtek rá ezek az érzések, még araszolt a cél felé. Fejét, kicsit félre fordítva maga mögé nézett. Az iszonyatos mélység, ami alatta tátongott, dühöngő erejével akarta magába rántani. Félelem futott át rajta. Valami hideg borzongás. A bizonytalanság, hogy mi lesz most? Egy rossz mozdulat, egy kis figyelemkiesés, és magába falja a mélység. Nyoma veszik emberi lényének. Most érezte először, hogy az élet, csak egy kölcsön kapott szerepjáték. A halál nem csak másokkal fordulhat elő. Talán, vele is megeshet. Arcával a szikla felé fordult. Testével, lelkével rátapadt a falra, mint valami biztonságot várva tőle. Nem, az nem lehet, hogy az élet csak ennyi. Valami többnek kell lennie, méltatlankodott magában. Eseményekben gazdag volt mindig az élete, nem panaszkodhat. De a tartalma, mint egy fölhígított álom. Ez az, amivel nem tudott megbékélni. Mindig valami többre vágyott. Valamire, amit szavakkal, talán el sem lehet mondani. Valamire, amitől megnyugszik a lelke. Amitől elcsitul ez az érzés, ami újra és újra rátámad. Mint egy erőszakos betolakodó, hajtja, űzi az ismeretlen felé. Az este, mint a surranó tolvaj, észrevétlenül lopakodott mögötte. Csak most döbbent rá, hogy nesztelenül, alattomosan ráborult a sötétség. Már ezt az előnyét is elveszítette, hogy lát a szemével. Ilyen lehet a vak ember élete, gondolta magában. Csak az ujjaival és a fülével éli az életét. A látvány csodája, örökké rejtve marad előtte. Elfáradt teste, mintha apró szilánkokra akarna széthullani. A sötétségben, csak egy darabja volt az egésznek, semmi több. Az élettelen kőre tapadó, levegő után kapkodó, ziháló lény. Ez a fölismerés, mint valami gyilkos szerszám, mélyen hasított a lelkébe. Tehetetlensége és keserűsége, hangos rekedt üvöltésben törte meg, az éjszaka némaságát. Istenem, ne hagyj el! Hangos zokogásban rázkódott, sós könnye végigfolyt az arcán. Kezével, görcsösen kapaszkodott a szikla kiálló csücskébe. És ekkor, valami különös lendület szállt a testébe. Az utolsó energialöket, amivel az élő az élete után kap, és nem hagyja azt veszni. A kincs, aminek értelmét csak mi érezzük. Vad, ösztöni erő mozgatta, az élni akarás. Ujjai és lábai, most megtalálták a rejtett kapaszkodókat. A hiányzó három mozdulat, a segítségére sietett. A félelmet keltő mélységből, fölhúzták, a csúcsra. A biztonságot adó, lapos kövekre, amelyek a hegy tetejét jelezték. Egy oldal mozdulattal a hátára fordult, és ájultan terült el. Amikor szemét kinyitotta, a végtelen sötétségben, fénylő csillagok milliárdjai tolongtak az égen. A sovány Hold, mint egy pirosra sült kifli, mosolygott le rá. Eszméletlen fáradtságából fölocsúdva, csak feküdt és meredten nézett a mindenségbe. Nem érezte magát sem élőnek, sem holtnak. Mint aki nem része e világnak. Különös bizsergés járta át. Mintha a csillagok fénye, megtáltosodott energiával ajándékozná meg. Ez a tüneményes érzés, egy hangos sóhajban folytatódott. Istenem, de gyönyörű. Ilyen lehet a mennyország? Ekkor egy mély, bársonyos kacagás vibrált át az éteren. Amikor erejét vesztette, mint a partot ért hullám, így szólt.

-Hegymászó, a mennyország nem az égben van, és a pokol sem a föld alatt. A lelkedben cipeled mindkettőt. Az élmény, amit most átélsz, bárhol megtalálható. Ezért nem kell a csúcsra mászni.

Amikor újból kinyitotta a szemét, a hajnali pirkadat lilás, rózsaszín árnyalatokban ölelte körül.

A végtelen nyugalom, harmónia, mint valami lágy dallam, halkan muzsikált a lelkében. Az emberek, akik látták visszatérni, furcsállották. Ugyanabban a ruhában volt, mint napokkal azelőtt. A hátizsák is ugyanaz volt nála, mégis mintha nem ugyanaz az ember lett volna, mint aki nekivágott a hegynek. A szemében valami különös varázslat csillogott. Mint aki kincsre lelt és nem tud betelni a boldogsággal. De ugyan, mit találhatott a hegytetőn?

A képzelet olyan, mint a kalandor. Úttalan utakon kóborló vándor. Néha céllal, néha cél nélkül, csak úgy viszik a lábai valamerre. A szárnyra kapott gondolat, veszedelmes is tud lenni. Még gyanútlanul eljátszadozol vele, energiádtól megtáltosodva egyszerre csak valósággá válik. És amire nagyon vágytál, már ott is van, az „öledben”. Igen ám, de vele kaptál még egy csomó „apróságot”, amiről bár szívesen lemondanál, de nem lehet. Mert az bizony, vele jár. Sajnos, ez is része a jónak, amitől a jó, már nem is olyan jó.

almiller.deviantart.com/