Mandula mesél

                    Fülledt, nyárvégi éjszaka volt. Olyan időtlen, véget nem érő. Szétcincált álomfoszlányok ölelkeztek, egy fáradt testtel, a forgolódástól gyűrött lepedőn. Üres sötétség ringatta, dédelgette a vágyakozást. Néha, csöppnyi reményt adott, azután huncutul, visszavett mindent.  Tétova gondolatok, ábrándozások társalogtak a sötétben. Terveket szőttek, és várták a hajnalt, hogy beteljesítse őket. És jött a hajnal, magával hozta a reggelt üde frissességével, hűvös józanságával. A Nap első sugarai a tenger felől áramló sós, párás levegővel egymásba fonódva, a nyitott ablakon keresztül belopakodtak a hálószobába. Dorisz a hatalmas ágyon, mély álomban aludt. Hosszú fehér selyem hálóinge derekán megcsavarodva, nyugtalan éjszakáról árulkodott. Barna haja lágy hullámokban terült szét a vállán. Sima napbarnított bőre, tökéletesen megfeszült törékeny testén. Már túl volt a negyvenen és még mindig csábító varázslat lebegett körülötte. Fiatalkori szépsége érett nővé változott. A feszültség, ami körülötte vibrált nem csak a formás, vonzó test játéka volt. Annál sokkal több. Valami mélyről fakadó, folyamatos áramlat, ami éjjel- nappal sugárzott belőle. Sorsának ezt a rejtett ajándékát szerényen viselte, még akkor is, amikor a férfiak körülrajongták, kedves bókokkal ostromolták.

                 A reggel tündöklő fénye, hűs sóhajjal simította végig Dorisz testét. Hosszú szempillái megremegtek és a zöld szempár álmosan hunyorgott a fény felé. Mint aki szívesen szabadul álmai fogságából, sietős mozdulattal kelt föl az ágyról. A konyhában elkészítette kávéját és kiült a teraszra. Vesszőből font kényelmes székében, ásítozva kortyolgatta a kesernyés italt. A fényesen csillámló sós kékség fölött, sirályok keringtek. A távolban a vitorlások apró fehér pontokban tűntek el. Talán átszelik az Ardiát, és a régi otthon partjainál kötnek ki. Milyen furcsa, régen a túlpartról nézték az Olaszország felé tartó hajókat. Akkor még hármasban, férjével és kislányával a család biztonságából. De ez a biztonság egy napon darabjaira hullott és sorsa külön úton folytatódott. Két bőrönddel jött el otthonról, mint egy szökevény az éj leple alatt.
 Nem a családtól szökött, és nem is a szomszédok kíváncsi tekintetétől. Saját keserűsége elől menekült. Valahol hibázott. A vágyódás az igazi után, egy föllángolás, amiről azt hitte szerelem, tévedés volt. És ebben a tévedésben éltek tíz évet, ők hárman a kis család. Kezdetben nem is tűnt föl, hogy valami nincs rendjén. Zoltán, a nála nyolc évvel idősebb jó hírű orvos a tenyerén hordozta. Mirtil születése után az ideális család mintaképe voltak. A barátok, ismerősök megdöbbentek, amikor megtudták, hogy elváltak. Nem értették az okát. Sosem veszekedtek, hűtlenségről sem volt szó.
De volt valami, amire Dorisz csak évek múlva jött rá. A házasság, amiben éltek nem volt teljes. Valami hiányzott belőle. Talán a benne rejlő tűz és szenvedély, ami a férjében nem talált társra, égette, emésztette és ellopta tőle a boldogságot. Sokáig próbálta ezt az érzést elhessegetni, szinte tiltakozott beismerni önmaga előtt. Ahogy az évek múltak egyre magányosabbnak érezte magát a családban is. Mirtil csak külsőre hasonlított rá. Valójában az apja lánya volt. Olyanok voltak ők, mint egy lélek két testben. Szavak nélkül is értették egymást, mint a cinkostársak jóban, rosszban. A családtagok szerették egymást, ahogy ember csak szerethet. Figyelemmel, gyöngéd törődéssel. Mégis, ebben a családi idillben az ő számára volt egy hideg üresség, ami a legváratlanabb pillanatokban tört rá. A magány érzete fojtogatta, mérgezte észrevétlenül. Egy este összecsomagolt és elhagyta az otthont, a családot. Divattervezőként, már korábban is egy olasz cégnek dolgozott. Valójában, nem a vakvilágba menekült, csak az adriai tenger szemközti partjára, és most innen néz a régi otthon felé. Zoltánt, az óta sem látta de a lányával jó a kapcsolata.
Gyakran találkoznak.
Fölhörpintette utolsó korty kávéját és visszarángatta gondolatait a jelenbe. Készülnie kell. Egy óra múlva indul a barátnőjéhez, majd útközben fölvesznek még két kolléganőt, és kiautóznak kedvenc táborhelyükre. A tíz-tizenöt fős vegyes társaság, mindig augusztus utolsó napján kezdi az egy hetes kikapcsolódást. Az egyedül álló emberek egy hétig a baráti közösségen túl, valami sorstársi közösségbe csoportosulnak. Sátorban alszanak, bográcsost főznek. Este tüzet raknak, hosszasan elbeszélgetnek, kicsit kiszakadnak a világi életből.  Fölállt, bement a konyhába elmosta kávéscsészéjét. Zuhanyozott, fekete csipkés alsóneműjére farmer nadrágot húzott és egy fekete rövid ujjú inget.
Belelépett puha, lapos sarkú cipőjébe, gondosan bezárt mindent, hátizsákját a csomagtartóba tette és ezüstszürke Alfa Romeo-jával kigördült a rácsos kertkapun.
Ez alkalommal tizenketten jöttek össze a társaságból. A kempingtábor kellemesen tágas volt. A nyaralók nagy része már hazautazott, a gyerekeknek kezdődött az iskola. Ezért választották mindig ezt az időpontot. A víz még jó meleg volt, lehetett nagyokat fürdeni, de a nap már takarékra fogta magát. Sugaraival még átjárta a köveket, a sütkérező testeket, de már csak szelíden, nem égetett. Szerette ezt az életformát. Egy hétre kilépni a civilizáció kötelezettségeiből. Kicsit elfelejteni a kosztüm, a tűsarkú cipő kényelmetlen eleganciáját. A frizura és smink időrabló pepecselését. A vidám csapattal töltött napok jól múltak, de valami hiányzott. Valami mindig hiányzott.  Akár a régi társaságban, akár egy új kapcsolatban volt. Szárnyaló jó kedvét egy pillanat, mindig utol érte. Rideg palástként borult rá, köréje tekergődzött és szoros ölelése magányosságba dermesztette. Ez volt az, az érzés, amitől mindig menekült. Keservesen küzdött ellene, és próbált megkapaszkodni mindenben, amiről azt hitte, hogy a szabadulás felé segíti. Utolsó este, amikor a part már teljesen elnéptelenedett rostonsültet készítettek. Az apró lapos köveken, körbe ülték a tűzet. Puha kenyérre rakták a frissen sült húst, és házi vörösbort ittak. Daloltak, nevetgéltek és megbeszélték, hogy jövőre ugyan itt szokásukhoz híven összejönnek. A hullámok halk loccsanással érkeztek a part felé. Az éjszak fényei játékosan cikáztak a végtelen víztükrön. Dorisz, ahogy a bort kortyolta torkában gombóccá nőtt a görcs, körülötte tágult az üresség, szeme egyre fényesebben csillogott, még végül egy könnycsepp csordult ki sűrű szempillái közül. Fejét lehajtotta, hogy senki ne vegye észre. Ujjával az előtte lévő kavicsokat babrálta. Aztán fölvett néhányat, a tenyerébe tette és a tűz fényénél nézegette őket. Halvány mosoly suhant át az arcán. Lám, lám aki keres, az talál. Az apró kavicsok között egy szürke, pici szív alakú kő lapult a tenyeréhez. Kivette a többi közül, és a zsebébe csúsztatta. Akkor este ő volt az első, aki visszavonult sátrába. Talán a bor vagy a bánat volt az oka, hogy az álom magához húzta. Amikor a parázs kihűlt, a többiek is elmentek aludni. A csillagfényes végtelenből a Hold ezüstös fénysugárban simult a hullámok karcsúságához. A tér kitágult, és az éjszaka nesztelen sötétségében egy jéghideg csók érintette ajkát.
 A rémülettől hirtelen mozdulattal felült matracán.
 A boldogság érzete úgy hasított lelkébe, ahogy villám fut át az égen.
Fehéren cikázva, sisteregve, az ózon illatát hagyva maga után, a megfoghatatlant érzékelve.  De az égi tünemény mégis valóság. Még akkor is, ha csak a pillanat töredékéig tar. A múlt és jelen szétválaszthatatlanul egymásba fonódott. Valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Mintha az álmok távoli birodalmából jönne, de mégse álom. A test nélküli valóság érintése volt ez.  Érezte, hogy nincs egyedül a sátrában. Van itt valaki, aki szereti, aki a sorsához tartozik. Ez az érzés most karjaiba vette, lágyan ringatta, dédelgette. Végigsimította haját, gömbölyű vállát, visszafektette a matracra és az árnyék áttetsző lebegésével eltűnt a sötétségben.

Másnap reggel különös érzéssel ébredt. A hazafelé úton, szótlansága a többieknek is föltűnt. Most is, mint mindig fejfájásra hivatkozott. Hosszú autózás után fáradtan ért haza. Hátizsákját kibontatlanul az előszobában hagyta. Lezuhanyozott és még világos volt mikor ágyba zuhant. Kusza álmai közepén a telefon érdes, sípoló hangja ébresztette föl. Ahogy füléhez emelte a kagylót, erőtlen remegés rázta meg testét. Mirtil sírós hangja fájdalmasan vonaglott a távolból.
-Anyu! Apu meghalt.