Mandula mesél

A hajnal, fénytelen sóhajjal lépett be a mába. A házak ablakai üveges tekintettel bámulták egymást, egykedvűen a szürke hétköznapok unalmával. A reggel borongós, bús hangulatban ébredt. Annyira szomorkásan, hogy bánatát még az eső is megsiratta. Oszkár, szobája ablakából nézte a fényesen csillogó utcát. Színes esőkabátok, tarka esernyők hömpölyögtek odakint. Gyors léptű emberek kerülgették a tócsákat, mindenki sietett valahova. Az idő múlása tébolyult gyorsasággal száguldott. A kerekesszék foglya szelíd tekintettel figyelte a nyüzsgés forgatagát. Gondolatai visszakanyarodtak a múltba, bütykös ujjai körülölelték bögréjét, és halkan kortyolgatta kávéját.
                              Arcának vonásai még mindig híven tükrözték, hogy jóképű fiatalember volt, aki az élet napos oldalára született. Vágyai valósággá váltak, önbizalma az égig ért. Aztán egy napon, az Isten megsokallta nagyképű, fellengzős életét. Egy autóbaleset pontot tett sorsának közepén és jól megleckéztette. Nem engedte meghalni a kórházi ágyon. Élni kényszeríttette, és azon elmélkedni, hogy mi is valójában az élet értelme. A táncparkett ördöge lebénult lábakkal vegetált. Isten ajándéka átok volt számára, kimondhatatlan nyűg, amitől szabadult volna de nem lehetett. Az évszakok egymást váltogatva, mint apró színes gyöngyszemek hosszú fűzére, sokszorosan tekeredtek köréje. Néha fojtogatták, vagy őrjöngő dührohamban törtek rá, de volt, hogy lágyan átölelték, letűnt szerelmek emlékeinek mámorában ringatták. Egy álmatlan éjszakán, mint derült égből a villámcsapás, rázuhant a fölismerés, és vergődő lelke megbékült sorsával. A Mester adott neki valamit. Mert azt mondják, ahol az Isten becsuk egy ajtót, ott kinyit egy ablakot. A dicsfény, amit elvett tőle megtanította rá, hogy sokféle érték van a világban és az alázatosság, az ember legfőbb tulajdonsága. Amikor ez az érzés minden sejtjét átjárta, beszivárgott gondolataiba és úrrá lett érzelmein, cserébe megkapta az élet legnagyobb ajándékát, a boldogságot. Ettől kezdve a világ, arcának másik felét is megmutatta neki. A megfoghatatlan sejtések birodalmát, egy csillogó szempár üzenetét, az érzelmek simogató erejét. Ahogy barna, göndör fürtjei őszbe vegyültek, szíve egyre jobban lángolt, elméje élni akart és Ő csak írt, írt. Bőrkötéses füzete volt, egyetlen hűséges társa, ami őrizte titkait. Mert kellett valaki, akinek kiönti érzéseit. Akinek elmondja, hogy a látszat sokszor csal és maga sem érti, miért fordít hátat egy kedves embernek, miért menekül tőle, amikor annyira élvezi társaságát. Mi az, az érzés, ami hajtja, űzi, és magányba taszítja.
Hatvanadik születésnapjára ébredt, amikor valami észbontó vágy tépte húsát, égette lelkét. Az új ápolónő, aki három hónapig helyettesítette Anna nővért szolid, visszafogott teremtés volt, de az a kisugárzás, ami belőle áradt, teljes fölfordulást hozott életébe. Békés, nyugalomban telt napjai zaklatottá váltak. Nem tudott aludni, sem enni és az esti fürdés a legnagyobb kín volt számára. Újból rátapadt a szemérmesség, amit már egyszer nagy nehezen levetett magáról és a kínok kínját élte át ennek a nőnek a közelségétől. Kedvességét a legnagyobb közömbösséggel fogadta, és mint egy durcás kisfiú, a ridegség páncélja mögé bújt. Szolgálatának utolsó napján, amikor bejött hozzá elköszönni a kis szoba izzott, vibrált a feszültségtől. Zavart tekintetük egymásba akadt, a szó némaságba dermedt és megállt az idő. A pillanat megkapaszkodott az édes bizsergés élményében, és Ő ezt az élményt forrón magához ölelte.
                               Oszkár szeme könnyesen csillogott, az emlék fölelevenedett varázslatában. Bögréjét a széles ablakpárkányra tette, belelapozott az elnyűtt bőrkötéses füzetbe és az elsárgult lapok közt olvasgatott. Az óra mutatója némán körözött a számlapon. A Nap sugaraival széttúrta a felhőket az égen, vidám utcazajt lopva a szoba szögletes falai közé, elnyelve egy halk puffanást, amikor a füzet kicsúszott a férfi kezéből és a szőnyegre esett.