Mandula mesél

A hosszú folyosó homályában az ajtók fegyelmezett sorban ácsorogtak, színtelenségükkel beleolvadva a régen festett falak sorsába. Az öreg, kopott kilincs boldogan simult a puha női kéz érintéséhez és hódolatát kifejezve mélyen meghajolt a két ember tiszta érzései előtt. A tizenkettes szoba ajtaja halk nyikorgással kitárult és ők, csak nézték egymást szótlanul. A pillanat varázslatában egy percre megállt az idő. A délutánban sütkérező Nap, elhalványuló ragyogással lesett be az ablakon, látni akart mindent, ami akkor történt.

 –Oszkár, búcsúzni jöttem. A vacsoráját már Anna nővér fogja behozni.

–Minden jót kívánok önnek, Kornélia. Minden jót. Válaszolta a kerekesszékben ülő férfi, most először összeszedve bátorságát, hogy mélyen elmerüljön a nő szépségének csodálatában, barna hajának fényes hullámaiban, ahogy vállán szétterült. Testében a vágyakozás különös bizsergéssel keringett. Egy röpke pillanat az égig emelte, aztán hirtelen a pokol tüzébe taszította. A szenvedély vad, őrjöngő mámorában, már maga előtt sem bírta letagadni érzéseit.
 A nő odalépett hozzá és kezét nyújtotta. A két tenyér egymáshoz simult, érzelmeik áramlatának szabad utat nyitva, öntudatlanul ölelkezve a találkozás gyönyörében. Az ujjak hirtelen ledobták magukról a szemérem páncélját, és szerelemre éhesen tapadtak egymáshoz. Visszafojtott lélegzetük fölerősítette szívük dobbanását, a téged akarlak, néma sóhaját. Nelli úgy érezte, valami olyan történik vele, ami eddig még soha. A férfi tekintete az égig emelte, selymes ragyogásban fürösztötte és a boldogság érzetével, koronázta meg. Elfojtott vágyai hatalmas erővel törtek a felszínre. A lelepleződés zavarában, sápadtan pislogott. Gyors mozdulattal kimenekítette kezét a férfi tenyeréből és egy halk – visz’ lát- kíséretében kisietett a szobából.

 A következő hetek hónapokra nyújtózkodva, furcsa kábulatban múltak.
  Egy barna szempár kísérte minden lépését, a férfié, akit szeretett. Magányossága szertefoszlott, a boldogság forró lehelete ölelte át és vele volt mindenhol. Az álom kapuja éjszakánként megnyílt előtte, a vágy kéjes sóvárgással bújt hozzá. Törékeny teste izzott, remegett, és a reggel a gyönyör pillanatában ébresztette. Talán fél év múlt el, vagy annál is több mire az elhatározás visszavitte az otthonba. Mert nem tudott így élni tovább. Bűnnek érezte a hallgatást. A legnagyobb véteknek, ha nem mondja el Oszkárnak, amit iránta érez.
 Gyors, kopogó léptek visszhangoztak a folyosón, de az ismerős szoba előtt ijedten torpantak meg. Az ajtó tárva nyitva volt. Az üresség, gyászos hűvösséggel tódult kifelé. A kerekesszék magányosan nézett rá, az elhagyottak szomorúságával. Nelli, a döbbenettől dermedten állt az ajtónyílásban.
 –Elkéstem. Motyogta maga elé. Szeme könnybe lábadt, torkát görcs szorongatta. Szédült és tántorgott, ahogy belépett.
– Elkéstem Oszkár, bocsáss meg.
 A fájdalom hangos zokogásban terült szét a szobában. Megérintve a falakat, az ágyat, a könyveket a polcon. Keresve valamit, ami hozzájuk, csak kettőjükhöz tartozik. Ekkor tekintete a szőnyegre csúszott. A barna bőrkötéses füzet, mint egy fölkiáltó jel a szőnyeg zöld mintái között, néma segélykiáltással hívta föl magára a figyelmet. Ahogy kezébe vette, a bőr érintése visszaadta Oszkár tenyerének varázslatát. Kinyitotta az utolsó bejegyzésnél, ahol az elsárgult selyem jelző vége kilógott. A füzet lapja halványan kéklett, vibrált, az egymás után, sűrű sorokban leírt nevektől. Az egész oldalt kitöltötte. Ugyanaz a név, a saját neve: Kornélia. Visszalapozott kettőt, hármat, és még rengeteget. Minden oldalról a szeretett férfi keze írása szólt hozzá százszor, ezerszer leírva: Kornélia. És valahol rejtve a lapok közt egy vers, amit csak évekkel később talált meg.