A napok szürke egyhangúságban tornyosultak az ég felé. Vastag hófelhők lopakodtak a sötétben, sűrű ködfátyollal fojtogatták a várost. A zimankós télben a hajnalt csak az óra mutatója jelezte. Nehéz ilyenkor az ébredés.
Iván összehúzott lábakkal lapult a paplan alatt. Még az ágy, meleg mámorban fogva tartotta, az óra kegyetlen berregéssel ütötte szét az álom páncélját. Testének minden porcikája tiltakozott, tudata parancsának. Hosszú percekre nyújtotta az időt a fölkeléssel. Ernyedt kábulatban bújt a kispárna puhaságához, védelmet remélve, de a vekker könyörtelen volt. Hangos csörömpöléssel figyelmeztette, mi a kötelessége. Bosszankodva tápászkodott ki az ágyból és nem értette, miért ilyen kegyetlen hozzá az élet? Bizonytalan léptekkel imbolygott a sötétben, tenyerével a falat tapogatva, kereste a villanykapcsolót. Halk kattanás után sápadt, fehér fényben úszott a legénylakás. A fürdőszobában egy fél pillanatra a tükörbe sandított, de azt is megbánta, mert csak egy fancsali, homályos arc nézett vissza rá. Ez a hajnali négy órás ébresztő merénylet az élővel szemben, gondolta és morcos tekintettel kapkodta magára a ruhát. A néhány perces lustálkodás, most bosszút állva sürgette, és ezt gyűlölte legjobban, ezt a rohanást. Sálát nyaka köré csavarva, fölhajtott kabátgallérja mögé bújva, durcásan lépett ki az ajtón. Odakint, fagyos sötétség fogadta. Sietős léptekkel indult a buszmegálló felé. A sűrű köd rejtekéből egymás után bukkantak elő, az utca csupaszon alvó fái. Didergő ágaikat jéggyöngyök díszítették, körülöttük ropogós hótakaró. A megállóba érve türelmetlenül topogott és szinte fájt, ha arra gondolt, hogy lehetne ez másképp is. Mindig gyűlölte a koránkelést. Persze nyáron még el lehet viselni, de télen ebben a hideg sötétségben, maga a borzalom. Az autóbusz sárga fényei lassan közeledtek, és a munkába igyekvők megnyugodtak, ha késve is de megérkeznek. Az utastérben már csak állóhely volt. Meleg áporodott szag terjengett. Az illatszerek és a másnaposság tömény esszenciája. Ivánnak émelygett a gyomra, hányingere volt. Az ablak felé fordulva, görcsösen szorította a kapaszkodót, és arra gondolt, az ember mindig többet bír el, mint amennyit feltételez magáról.
Az autóbusz lassított, de nem állt meg a következő megállónál, mert nem volt felszálló. De volt valami más. A megálló ülőkéin egy ember feküdt. Mankója a falhoz támasztva, kalapja a földön hevert. Az utasok mind feléje fordultak és döbbenten bámulták. A motor zúgását egy rekedtes férfihang törte meg. Valaki, a háta mögött azt mondta:
- ez megfagyott.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.