Mandula mesél

Elgémberedett ujjaival, feje fölött tapogatózva, kereste a sziklafalon a kapaszkodót. Még egy kicsi, bíztatta magát, és fent vagyok a csúcson. Elhatározása még sosem hagyta cserben, de a fizikai energiája most nem volt vele. Tehetetlenül csüngött a falon. Amikor nekivágott a hegynek, fűtötte a kalandvágy. Már nem is tudja pontosan, mennyi nap telt el az óta. Fáradtság, szomjúság, éhség, hőség, hideg. Egymást váltogatva törtek rá ezek az érzések, még araszolt a cél felé. Fejét, kicsit félre fordítva maga mögé nézett. Az iszonyatos mélység, ami alatta tátongott, dühöngő erejével akarta magába rántani. Félelem futott át rajta. Valami hideg borzongás. A bizonytalanság, hogy mi lesz most? Egy rossz mozdulat, egy kis figyelemkiesés, és magába falja a mélység. Nyoma veszik emberi lényének. Most érezte először, hogy az élet, csak egy kölcsön kapott szerepjáték. A halál nem csak másokkal fordulhat elő. Talán, vele is megeshet. Arcával a szikla felé fordult. Testével, lelkével rátapadt a falra, mint valami biztonságot várva tőle. Nem, az nem lehet, hogy az élet csak ennyi. Valami többnek kell lennie, méltatlankodott magában. Eseményekben gazdag volt mindig az élete, nem panaszkodhat. De a tartalma, mint egy fölhígított álom. Ez az, amivel nem tudott megbékélni. Mindig valami többre vágyott. Valamire, amit szavakkal, talán el sem lehet mondani. Valamire, amitől megnyugszik a lelke. Amitől elcsitul ez az érzés, ami újra és újra rátámad. Mint egy erőszakos betolakodó, hajtja, űzi az ismeretlen felé. Az este, mint a surranó tolvaj, észrevétlenül lopakodott mögötte. Csak most döbbent rá, hogy nesztelenül, alattomosan ráborult a sötétség. Már ezt az előnyét is elveszítette, hogy lát a szemével. Ilyen lehet a vak ember élete, gondolta magában. Csak az ujjaival és a fülével éli az életét. A látvány csodája, örökké rejtve marad előtte. Elfáradt teste, mintha apró szilánkokra akarna széthullani. A sötétségben, csak egy darabja volt az egésznek, semmi több. Az élettelen kőre tapadó, levegő után kapkodó, ziháló lény. Ez a fölismerés, mint valami gyilkos szerszám, mélyen hasított a lelkébe. Tehetetlensége és keserűsége, hangos rekedt üvöltésben törte meg, az éjszaka némaságát. Istenem, ne hagyj el! Hangos zokogásban rázkódott, sós könnye végigfolyt az arcán. Kezével, görcsösen kapaszkodott a szikla kiálló csücskébe. És ekkor, valami különös lendület szállt a testébe. Az utolsó energialöket, amivel az élő az élete után kap, és nem hagyja azt veszni. A kincs, aminek értelmét csak mi érezzük. Vad, ösztöni erő mozgatta, az élni akarás. Ujjai és lábai, most megtalálták a rejtett kapaszkodókat. A hiányzó három mozdulat, a segítségére sietett. A félelmet keltő mélységből, fölhúzták, a csúcsra. A biztonságot adó, lapos kövekre, amelyek a hegy tetejét jelezték. Egy oldal mozdulattal a hátára fordult, és ájultan terült el. Amikor szemét kinyitotta, a végtelen sötétségben, fénylő csillagok milliárdjai tolongtak az égen. A sovány Hold, mint egy pirosra sült kifli, mosolygott le rá. Eszméletlen fáradtságából fölocsúdva, csak feküdt és meredten nézett a mindenségbe. Nem érezte magát sem élőnek, sem holtnak. Mint aki nem része e világnak. Különös bizsergés járta át. Mintha a csillagok fénye, megtáltosodott energiával ajándékozná meg. Ez a tüneményes érzés, egy hangos sóhajban folytatódott. Istenem, de gyönyörű. Ilyen lehet a mennyország? Ekkor egy mély, bársonyos kacagás vibrált át az éteren. Amikor erejét vesztette, mint a partot ért hullám, így szólt.

-Hegymászó, a mennyország nem az égben van, és a pokol sem a föld alatt. A lelkedben cipeled mindkettőt. Az élmény, amit most átélsz, bárhol megtalálható. Ezért nem kell a csúcsra mászni.

Amikor újból kinyitotta a szemét, a hajnali pirkadat lilás, rózsaszín árnyalatokban ölelte körül.

A végtelen nyugalom, harmónia, mint valami lágy dallam, halkan muzsikált a lelkében. Az emberek, akik látták visszatérni, furcsállották. Ugyanabban a ruhában volt, mint napokkal azelőtt. A hátizsák is ugyanaz volt nála, mégis mintha nem ugyanaz az ember lett volna, mint aki nekivágott a hegynek. A szemében valami különös varázslat csillogott. Mint aki kincsre lelt és nem tud betelni a boldogsággal. De ugyan, mit találhatott a hegytetőn?