Mandula mesél

          A város, minden kényelmével és nyugalmával a partszegélyből, közel a tengerhez úgy nőtte ki magát, mint tüskék a kaktuszból. Félreérthetetlenül hozzá tartozott. A lakói úgyszintén. Szeptember eleje volt, egy kora délutáni nap. A tengerparti kisvárosból egy kavicsos ösvény kanyargott a közeli hegyre. Olyan kirándulóút azoknak, akik csak egy kellemes sétára vágynak. Néha eltűnt a sűrűn nőtt fák között, majd ismét előbukkant és egy tisztásra vezetett. A lankás hegyoldalban az út melletti kitérő félkörben terült el, szélesen kitárulkozva a tenger felé. A háborítatlan létnek csak egy, szemtanúja volt. Egy kortalan, őszes hajú férfi. A tisztásból kicsúcsosodó nagy, lapos köveken félig ülő helyzetben hátra dőlve, test a testtel egybeolvadt. Tenyerében apró kavicsokat tartott. Nézegette, szinte simogatta őket a szemével, végül a zsebébe tette. Zoltán gyakran járt ide. Volt itt valami varázslat, ami idecsalogatta. Ebben a végtelen nyugalomban, olyan beszédes volt a csönd. Mintha láthatatlan barátok közt lenne.

                 Tekintete a távolba révedt. Az acélosan csillogó kékséget fehér vitorlások szelték. Jól esett a céltalan nézelődés szabadságának első napján. Sokat dolgozott az elmúlt időszakban, ráfért a pihenés. Amikor hivatást választott olyan természetes volt, hogy orvos lesz. Már gyermekkorában is szeretett törődni másokkal. Fontosnak érezte magát és örült, ha segíthetett. Közel, harminc éve praktizált, mint pszichiáter és mostanában úgy érezte elfáradt. Fiatal orvosként nagy ambícióval indult a pályán. Minden tudásával és erejével segített talpra állni a rászorulóknak. Hitet adott és erőt a kétségbeesetteknek, hogy megértsék, élet csak egy van. Nem szabad önként megválni tőle. Mindig van cél, amiért küzdeni és élni érdemes. Erre esküdött föl. Ez volt a hite. És most, ahogy itt ült két, zátonyra futott házasság után egy nagykorú leánygyermek apjaként, félelmetesen tágult benne az üresség. Úgy érezte a vitorlások, a tenger, a város, a valós világ mellett, egy másik világ is létezik, ami sötétséget, hideget hozva kitörli a holnap értelmét. Mintha, mázsás kő zuhant volna rá. Torka kiszáradt, szédült és az ájulás környékezte. Megijedt. Talán túlhajszolta magát. Majd most sokat pihen, és minden rendbe jön, gondolta. Pár nap múlva, a lánya is megérkezik.
Azt írta, amint túl lesz az utolsó vizsgán, hazautazik. Tekintete ismét a vitorlásokra esett. A távolban, fehér kis pontoknak látszottak.
                         Az első felesége jutott eszébe. A parton ismerkedtek meg. Szerelem, első látásra, ahogy mondani szokták.  Vagy csak illúzió? Tíz év után válással végződött. Még mindig nem tudja elfelejteni, hiszen a lányuk, tiszta anyja. A haja, a szeme, a mozdulata. Akár csak őt látná, fiatalon. A második házassága, amit gyógyírnak gondolt a sebeire, az sem volt igazi.  Talán, nincs is igazi. Nehezen tudott beletörődni a gondolatba. Másmilyennek álmodta meg az életét. Szerette a társaságot, a vidámságot és most nagyon fájt, hogy a hatalmas házban, csak az ő léptei törik meg a csöndet. A szigorú rend kínos, már-már elviselhetetlen volt. Csak akkor virult az élet ha a lánya hazalátogatott. Ahogy így elmerengett, észre sem vette az idő múlását. Lassan, tompult a világosság. A távolban itt-ott, fények villantak, és az első csillag is megjelent az égen. Ideje indulni, gondolta. Mire visszaér a városba, beesteledik. Föltápászkodott,  nagyot szippantott a tisztás illatából és lassú, kimért lépteivel, elindult a kacskaringós úton lefelé. A különös érzés nyomasztó hangulata, nem tágított mellőle. Vállát átkarolva kísérte hazafelé.
                         Ahogy belépett a kapun, a döbbenet, szinte mellbe vágta.  Csak keresgélt, kotorászott, mélyen a lelkében. Kutatott egy szál után, ami összeköti az értelemmel, hogy választ kapjon az örök kérdésre: mi az élet értelme? A keserűség úgy telepedett rá, olyan fojtogatóan, hogy az már fájt. A görcs a torkában megfeszült, a kín szúrt és szorított. Kissé meggörnyedve, fölvonszolta testét a teraszra vezető lépcsőkön, és erőtlenül belerogyott a karosszékébe. Fejét hátravetve, a támlára hanyatlott.  Kellemesen hűvös volt az este. Fáradt szemeivel a derült, csillagos égre nézett. A szomorúság, amit feléjük küldött, mint egy vigasztaló simogatás úgy tért vissza lelkéhez. A nehéz teher, ami minden sejtjét préselte, most kissé felengedett és már könnyebben lélegzett. Maga sem értette mi történik. Mintha lágy zene ringatná. Fájdalma enyhülni kezdett. Teste, lelke ellazult, izmai békésen elernyedtek. Az értelem, még mindig makacsul némán csak figyelt a sötétben, de a lélek hangja most súgott valamit. A zene egyre hangosabban zendült, majd cseppenként kitöltötte egész lényét, és egyszer csak úgy érezte, eggyé vált vele. Ekkor egy dallam, a magasba emelte, a csillagok közé. Amikor visszanézett a milliárdnyi távolságból, egy vörösen fénylő pontot pillantott meg. A belőle sugárzó fény, mint egy biztonságot nyújtó háló, köréje fonódott. A villanás ragyogásában fölcsillant benne valami. Valami, amiért élni érdemes.

                        Másnap reggel, amikor a házvezető nő megérkezett, furcsállotta, hogy a kapu nincs kulcsra zárva. Ahogy a kerti úton a ház felé közeledett, már messziről látta, hogy a doktor a teraszon ül, és az eget nézi. Ő is fölnézett, de nem látott semmi különöset.
-Jó reggelt, doktor úr. Köszöntötte, de mivel nem kapott választ oda ment hozzá.
-Jó reggelt- köszönt rá még egyszer, és ekkor a rémülettől, némaságba dermedt a sikoly. A doktor, hófehér arccal, üveges szemekkel, meredten nézett az ég felé. Tekintete hideg és üres volt. Terez, berohant a házba. Keze, lába remegett, miközben segítségért telefonált.