Mandula mesél

                       A csönd, cseppekbe sűrűsödött, majd beszivárgott lelke legmélyebb zugába is. Ahogy az évek múltak, egyre jobban átáztatta a szomorúság. A fájdalom, rongyaiba burkolózva meglapult a félhomályban. Araszolva közeledett, apránként lopta meg. De a fény, amit elvett tőle, csak látszólag hiányzott. Ragyogása nem szűnt meg, csak oly mélyen rejtőzködött, hogy a szemnek láthatatlan volt. Ebben, a megfoghatatlan szürke ürességben kereste a lét önmagát.
 
Mirtil egy bordó rózsacsokrot tett a fekete síremlék vázájába. Pont olyat, mint amilyet apjától kapott utoljára a születésnapjára. Leült az alacsony padra és csak nézte a sima márványlapon az aranybetűs föliratot. Térdére könyökölt, arcát tenyerébe rejtette és halkan sírdogált. Fájdalma nem akart szűnni. Kicsit tompítottak rajta az elmúlt évek, de a keserűség vissza-visszatért.  Magányossága legbelül marcangolta ott, ahova szó és érintés nem ér el. Lelkének legmélyebb csücske volt ez a hely, a föltárhatatlan, amit csak az ismerhetett, aki ugyanúgy érzett.
 A levelekbe bontakozó fák között a sírkert csöndje, szinte hallhatóvá vált. A tavasz üde illata a Nap bágyadt sugaraival elköszönt a délutántól. A közelgő hűvös homály búcsúzóul egy vigasztaló sóhajt küldött feléje. Mirtil kisírt szemeit törölgetve fölállt és hagyta, hogy lábai hazavigyék. Szeretett birodalma üres szomorúsággal fogadta. Apja nélkül otthona már csak múzeum volt számára. Tárgyak, emlékek tárháza. A kerten átvezető út, narancs és fügefák közt kanyargott a ház felé. Teraszát két oldalt, félkörben leánderek díszítették, virágaikat szerényen, visszafogottan még bimbóban rejtegetve. Mirtil a tágas nappalin keresztül fölment az emeletre, szobájába, hogy kis fekete bőröndjébe bepakolja néhány szükséges holmiját. Az íróasztalról könyveit válogatta, amikor tekintete a régi családi képen akadt meg. Kezébe vette, és hosszasan nézegette. A mogyoróbarna ovális keret három boldog ember mosolyát őrizte.
 Anyja őt tartotta karján, az apja pedig mindkettőjüket átölelve állt mögöttük. A fiatal nő szakasztott mása volt. Ujjaival végigsimította a férfi arcát és visszatette a képet az asztalra, fogta bőröndjét és lement a földszintre. A kora esti szürkület, mint falhoz lapuló tolvaj, alattomosan surrant be a nappaliba. Ebben a nyomasztó ólomszürkeségben, egyre erőteljesebben érezte maga körül a vesztes fájdalmának szorítását. A vesztesét, aki itt maradt és tovább él a világban, az örökölt anyagi javak biztonságában. Ebben az átkozott biztonságban, amit minden percben elcserélne csak, hogy apját visszakapja. A vészjósló remegés hirtelen tört rá. Teste a kanapéra roskadt, és árva lelke kínjait a díszpárnák, közé zúdította.

-Hogy lehet így élni, ennyire egyedül?
A sírás újból magával ragadta és rázta, egyre jobban rángatta törékeny testét. Szomorú percei órákká sokasodtak. Hangos zokogása már csak erőtlen nyöszörgésben vergődött, könnyei belemosódtak az idő múlásába és a sötétség lágyan, simogatva bújt hozzá.
Ekkor a puha feketeségben a telefon, érces hangon csörrent meg. Remegő keze tapogatózva nyúlt a készülék után:
-Halló
-Kislányom, már nagyon várlak. Mikor érkezel?
-Már készülődök.  A hét órás hajóval indulok.
-Mi baj van? Olyan furcsa a hangod.
-Semmi baj Anyu, ne izgulj.
-Rendben van, a kikötőben várlak.
-Jó, sietek.
A kagyló többszöri halk koppanással visszatalált helyére. Mirtil a villanykapcsolót keresve botorkálta sötétben. Amikor a fényözön elárasztotta a szobát, a falióra számlapján a mutatók már versenyt futottak egymással. Ijedten tudatosult benne, hogy szűkében van az időnek. Taxit rendelt, megigazította magán a blúzt, farmernadrágja hibátlanul megfeszült formás alakján, csak rakoncátlan hullámos haját kellet még összecsatolni. Fölvette fekete blézerét, fogta válltáskáját, bőröndjét, a bejárati ajtót kettőre zárta és sietős léptekkel hagyta el a kertet. A taxi a kapu előtt várta. A sofőr jól ismerte, már nyitotta neki a hátsó ajtót, bőröndjét betette a csomagtartóba és elvitte a hajóállomásra. A gyér forgalomnak és szerencséjének köszönhetően még sikerült az utolsók között fölszállnia a hajóra. Poggyászát betette a megőrzőbe, de ő maga nem ült be az utastérbe. A korlátnak dőlve nézte a végtelen, sötéten csillogó vizet. A rejtelmes mélység vonzása most oly ijesztően húzta magához, ahogy az egész követeli vissza, magából kitépett részét. A hajó lassan távolodott a parttól, és a szemközti Olaszország felé vette az irányt.
 
                    Az égre nézett, a csillagokkal hintett koromfeketébe. Az űr fölötte épp oly hidegen tátongott, mint alatta a vizes mélység. Görcsösen kapaszkodott a korlátba, mert már nem látta hol van fönt, és hol van lent. Mint csapdába esett áldozat, tudata kétségbeesetten kereste az élet értelmét. A szél a hullámokkal vad táncot jártak körülötte. Tarajos fodraikkal apró, sós cseppekben fröcskölték. Ekkor, egy furcsa érzés kerítette hatalmába. Egy érzés, hogy nincs egyedül. Hirtelen megfordult, és a meglepetéstől minden porcikája mozdulatlanságba dermedt. Néhány lépéssel távolabb egy ezüstösen csillogó, hosszú, selyem köntöst viselő férfialakot pillantott meg, aki őt nézte. Tekintetéből szeretet sugárzott. Egy ismerős fény, ami felkavar és megnyugtat. Erőt ad és oltalmaz.
Mirtil testét édes borzongás járta át, és ekkor ott középen, legbelül, a tünemény varázslatos erejével utat tört magának a boldogság.