Az éjszaka végtelen sötétjét a csillagok ünneplőbe öltöztették. Szikrázó ragyogásukkal ékszerként díszítették az égboltot. A mindenség csodálatos léte hatalmas energiával lüktetett. Láthatatlan erejével beszivárgott, átjárt minden élőt és élettelent. Adott és elvett. A bánat és boldogság hűséges szolgálója volt.
A tengerparti családi ház fehér terméskőből rakott falai ősi titkot rejtegetve, büszkén magasodtak a holdfényben. Thomas magányosan birkózott a hosszú évek alatt megkopott miért-ek sokaságával. Keserűsége hatalmas kupacban torlódott mögötte. Az elengedés már karnyújtásnyira volt tőle, de még mindig nem tudta barátként fogadni. Öccsének hiánya a legnagyobb veszteség volt számára, amit a sors rámért. Halálának oka megmagyarázhatatlan volt. A rejtély titokzatos módon ragadta magával és vele együtt Thomas nyugalmát is elvitte.
Az álom azon az éjszakán kegyes jóindulattal bújt hozzá. Megfáradt testét gyöngéden átölelve ringatta, dédelgette a sötétben. Ez volt az egyetlen menedék, ahol lelke még reménykedett és várt a csodára. Utolsó gondolatai dobhártyájához simulva mindig ugyanazt suttogták: nem, az nem lehet, hogy az élet csak ennyi. Kell még lenni valaminek.
Az álom és ébrenlét mezsgyéjén bukdácsoló tudata, kusza összevisszaságban vergődött, majd egyensúlyát vesztve a zuhanás magával rántotta egy másik valóságba. A hömpölygő hűvösség ismeretlen volt számára, de a jégcsap érintésének fagyos emléke, egy ismerős kéz üdvözölte.
- Thomas, annyira sajnálom, hogy szenvedsz miattam. Kérlek, nyugodj meg. Jó itt nekem.
- John gyere vissza, szükségem van rád.
- Thomas értsd meg, nem mehetek. Ne haragudj rám. Nem hagytalak el, veled vagyok éjjel- nappal. Melletted állok minden percben. Ismerem minden vágyad, gondolatod. A fájdalmad nekem is fáj, ha örülsz én is boldog vagyok. Drága bátyám kérlek, engedj el, és tudd nem haltam meg csak testemből léptem ki. Úgy, mint Te ahogy ruhádat leveted ha este aludni térsz.
A néma üzenet, cikázó árnyékokra szóródva töltötte be a kis szobát. Nesztelen suhanással végigsimította minden szögletét, bútorait, emlékeit. A test nélküli valóság végtelen szeretettel érintette meg az alvó férfit, és abban a pillanatban megtörtént a csoda. Thomas úgy zuhant vissza testébe, mint ahogy ágyáról lelépve, mezítelen lábaival papucsába érkezik az ember. Az ismeretlen megtapasztalása kimondhatatlan gyönyörűség volt számára, és ekkor egy erőteljes lendület szinte kilökte az ágyból. A padlásszoba nyitott ablakán a tavaszi légáramlat lányos huncutsággal libbentette meg a függönyt. Thomas félrerántotta és a hajnal után bámult. A távolban egy pici fénylő pont aludt ki az égen. Az utolsó csillag volt. Ujjaival végigtapogatta arcát, haját, mellkasát. Tekintete végül a lábára esett és vidáman elmosolyodott. Először érezte úgy életében, hogy teste csak épp annyira a tulajdona, mint kényelmesre taposott barna bőrpapucsa.
Karját keresztbe fonva, jéghideg ujjait hóna alá dugta és arra gondolt John, már megint nincs rendesen felöltözve. Ahogy a gondolat végére ért, tudatában hangtalan kacagással megérkezett a válasz.
-Thomas, ha legközelebb jössz hozzám, kesztyűt is húzok. Ígérem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.